Don & Den - poppin' pills

Szar nap ez is.
Reggel sikerült egy jó kis ordibálásos vitába keverednem a világ leghaszontalanabb öcskösével, aki képes volt beszólni arra, hogy egyetlen boxerben ültem le a családi asztalhoz. Már épp mondtam volna, hogy ha ez valóban a családi asztal lenne, aminél apánk is eszik, még rá is szarnék a tölgyfalapra, de Dan megjelent és tökéletes ragyogásával kettéválasztott minket, forró kávéját lóbálva, mondván neki mennie kell, ne öljük meg egymást abban az öt percben, amit kettesben töltünk. Az a bizonyos öt perc gyilkos csönddel telt el, alig vártam, hogy  lelépjen. Ahogy eltűnt, elkezdtem végignézni a telefonomba mentett jegyzeteket, melyekben fényképekhez társított telefonszámok voltak, a tegnap esti trófeák. Rebecca és én mindig ilyen vadászos játékot játszunk, azt nem tudom, hogy ő is áthívja-e a legdögösebbet másnap. Én viszont megtettem... ahamm, nagy rebel vagyok, nem szóltam a ház többi lakójának, de na. Két órát töltött itt az úriember, majd távozott, én viszont a földre rakott matracomon maradtam. ki kellett pihennem ezt az egészet, ugyanis az affért megkoronázva megérkezett a sokak által szeretett másnap is.
Szóval a nap további részét itt fekve, a sötétben agonizálva terveztem tölteni, mikor beugrott, hogy hé, nekem még van pár termékmintám, amit ki kéne próbálni.
Bevettem a rózsaszín tablettát, mert hát miért is ne venném be a rózsaszín tablettát, és vártam a hatást... Öh... Az elején kurvajó volt az egész. Elemelkedtem a matractól, egész testem bizsergett, gondolataim tompán, mégis sebesen száguldottak keresztül-kasul a szobában.
Aztán vettem észre, hogy valami nincs rendben.
Testem már nem csak bizsergett, hnem egyeesen remegett, és nem a jó fajta remegés volt ,hanem az a görcsölő izmokkal járó, amitől úgy érzed, elvesztetted az uramat.
Légzésem felgyorsult, pillantásom cikázva pattod a szürke falakon, tüdőm térfogata percről percre kisebbnek érződik.
Pánikroham.
Rég volt már ilyenem, amióta elköltöztem otthonról mondhatni elmúlt, de úgy tűnik, ez a szar előidézte újra. Ha hazaérne Hope, Dan, vagy NE ADJ ISTEN DEN, ők tudnák, hogy milyen pózban kell lefektetni, miket kell mondani, mit kell csinálni.
De most? Az agyam az elemi rettegéstől vezérelve igyekszik megfojtani. Szemem előtt szürke foltok és csillogás jelenik meg, látásom kezd elhomályosulni a gyors levegővételtől, mikor egy sziluettet vélek felfedezni szobám ajtajában.Segítségért kiáltanék, de torkomat egy árva hang nem képes elhagyni.

Nem tudjátok, milyen érzés elveszíteni az uralmat a testetek felett fölött. Nem olyan, mint amikor véletlenül azon kapod magad, hogy a hűtőt nyitogatod megint, hanem olyan, mintha a saját hús és vér börtönöddé válnál, amiből csak szemlélheted a történéseket, érezheted az izmaid izzását és a láthatatlan ujjakat ráfonódni a nyakadra.
Aztán meghallom a nevem, Den hangján. ajkam remeg, mégis fel lehet rajta fedezni egy halvány mosolyt, itt van, valószínűleg nem halok meg.
benyomja az ujját a számba, megfogva a nyelvemet, oldalra fektet, fejem közvetlenül a lába mellett van, érzem a közelségét. Szaporán verő szívem lenyugszik, minden egyes pillanattal nagyobb uralmat érzek a testem fölött, végül már a kezemet is meg tudom mozdítani, lassan megmarkolom a csuklóját,, és jelzem, jobban vagyok. Nem engedem el, szükségem van rá most. A roham elmúlt, kezem még mindig remeg, de az elemi sokktól, ami a friss trauma után maradt.
- Hat éve nem volt ilyen. - mondom neki - Amióta kidobtak. - valahogy most nincs kedvem basztatni, egyszerűen meg akarok nyíli, meg akarom mutatni neki, miért és hogyan érzek. - Nem tudom miért van ez... Pedig tizenhét évesen egyedül Bristolban igazán stresszes tudott lenni, akkor aztán lehettek volna rohamaim.... De nem, valahogy akkor nem volt rá időm, vagy nem tudom. Most meg.... Itt vagyok, itt vagytok, és talán túl sok ez az egész hirtelen. Bocs. - Bocs, hogy gy fasz voltam, bocs hogy itt vagyok, bocs hogy rádijesztettem, bocs hogy a számba kellett nyúlnod, bocs, hogy végig kellett hallgatnod a picsogásomat. Ezt mind mögértheti.