Lia Prescott

Cordelia Prescott

Make life fun, tomorrow isn’t guaranteed.

Tequila ◆ 4 yrs ◆ not yet

Életem története

Az iskola első napja a borzalmak napja.
Tegnapelőtt este, éjszaka – és tegnap hajnalban – még a barátaimmal buliztam Londonban. Most meg... itt állok, egy üres szobában, a nagynéném szomszédságában. Anyám pakol valamit, miközben a mikrohullámú sütő hangosan berregve melegíti fel a gyorsfagyasztott, olcsó pizzát. Ez van. Mondhatni.
Tegnap délben indultunk el otthonról. Anyám egész nap csak annyit volt hajlandó hozzám szólni, hogy azonnal pakoljam be a bőröndbe a maradék cuccomat, hagyjam az étkezőasztalon a kulcsaimat és nyomás az autó. Bristolig jövet egy rohadt szót sem szóltunk egymáshoz. Anya telefonált vezetés közben, amiért pár hónapja még lebaszta apát. Az apámat. Azt a címeres faszfejet. Azt, akinek tegnapelőtt éjszaka a háza előtt ordítoztam.
Baszd meg. Baszd meg a kurvádat. Bassza meg mindenki.
És a kapu elé hánytam.
Úgy hallom még most is a saját hangomat, a fülemben visszhangozni, mintha most is ezt mantráznám. Felfordul a gyomrom ettől az egész rohadt helyzettől.
Egy szaros év. Ennyiről volna szó. A végzős évemről. E helyett apám elveszti a józan eszét, kitalálja, hogy nem szereti anyát, megdug valami no name, random ribancot, akivel ÖSSZEKÖLTÖZIK, anyám meg csodálom, hogy nem kattant be. Talán érezte, ha tovább Londonban marad, apám árnyékában, egy városban vele, ez lesz. Ezért lépett le a húga szomszédságába.
Anya helyében bizonyára felgyújtottam volna apám kibaszott házát.
De nem. Mert nekem ide kellett jönnöm. Mert anya iderángatott. Mindent tökéletesen megszervezett, körülbelül fél év leforgása alatt, mikor is kiderült, hogy apa az egyik munkatársnőjével kavar. Elintézte a lakást, szerzett munkahelyet a helyi lapnál, és grátiszba beíratott egy szájba baszott, szuper elit LEÁNY ISKOLÁBA. ’Nem fog ártani a fiúktól való elszeparáltság’ – ez volt a válasz a 'miért?’ kérdésre. A nagynéném is ott dolgozik, és valószínűleg protekcióval kerültem be a Badmintonba. Lefeküdt az igazgatóval – nem baj, ha nő... -, vagy ilyesmi, mert olyan átlaggal, mint az enyém, holt biztos, hogy senkit sem vesznek fel.
Szóval. Valahogy így kerültem ide. Igazából nem is lényeges. Egyszerűen itt vagyok, vagy mi.
Kopott, fekete bőrdzsekit viselek, és egy sötétzöld pulóvert – f*ck, it’s Monday again felirattal. Jobbomban félig elszívott, piros Marlboro, balomban a telefonom. Minden érzékem a finom rezdülésre van kiéleződve, ami nem is marad el. Amy írt, Londonból. Amy írt, aki most egyedül ül törin. Amy, akivel tesin az utolsók között kullogtunk. Akivel együtt jártunk full ismeretlen bandák koncertjeire. Akivel együtt szívtunk be először. Aki, mióta az eszemet tudom, három lépcsőháznyira lakik tőlünk. Amy, akivel az oviban együtt fogócskáztunk, bújócskáztunk, énekeltünk buta dalocskákat, színeztünk és a játszótéren mulattunk. Amy, aki most épp olyan egyedül van, mint én.
- Még nem láttalak itt – egy lány szólal meg mellettem. Barna haja van, és whiskey színű lélektükrei. És... atyavilág, úgy néz ki, mintha photoshopolták volna. Eddig mindenki úgy haladt el mellettem, mintha itt sem lennék. Fintorogtak, összesúgtak, nevetgéltek, felvonták a szemöldöküket, úgy mértek végig, mintha legalább ebolás lennék. Ő az első, aki észrevett.
- Neked is szia – morgom az orrom alatt.
- Ide már minden jött-ment hajléktalant beengednek? – kérdőn néz a mellette álló, szőke lányra, de nyilván nekem szánja szavait. – Mi a neved? – szegezi nekem a kérdést, egy szúrós pillantás kíséretében.
- Közöd? – horkantok, és a cigarettába szívok, majd Amynek válaszolok. Kiveszi a telefont a kezemből. – Mi a faszt csinálsz? – sziszegem a képébe, mire maga felé fordítja a telefont, és hangosan olvasni kezdi.
- ’Hiányzol, Lia! Nélküled az egész iskola más fényben látszik. Az osztály sem a régi. El sem tudod képzelni, mekkora űrt hagytál magad mögött. Az üres lakásotokban, az üres szobádban, az üresen hagyott székeden, mellettem, a padodban.’ – teátrális hangon, rettentően hangosan rikácsolva adja elő Amy üzenetét. – Te leszbi vagy? Istenem, ide már tényleg mindenkit beengednek! Alacsony a kerítés, lányok – színpadiasan biggyeszti le ajkait.
Megfeszítem az állkapcsomat. Ökölbe szorítom a kezeimet. A körmeim a tenyerembe vájnak.
És behúzok a hülye picsának.
Aztán nem megyek be az első órára.
Helyette az igazgatói iroda előtt üldögélek, és várok az ítéletre.