Céline L. Dumont

Céline Lucille Dumont

I understand that nobody understands me, but I can’t be someone I’m not.

Tequila ◆ 4 yrs ◆ Delia

Életem története

- Sokba fog ez még neked kerülni – közlöm a rideg valóságot nővéremmel. Nyilván, nem pénzre gondolok, hiszen nem fogadnék el a saját testvéremtől pénzt azért, hogy a lányára vigyázok, amíg a Badmintonban tanul.
És megeszi a fagyimat.
Elvesz a szabadidőmből.
És elszívja a levegőmet – meg ki tudja, lehet, hogy a cigimet is.
Nem hangzik túl jól, ugye? Az pedig csak hab azon a bizonyos tortán, hogy bár azt ígértem, vigyázok a lányára, Blanche-ra, ez eléggé erős kifejezés. Még magamra sem tudok vigyázni.
Kezdetnek úgy vedelem a bort, a whiskeyt és a tequilát – ezek csak a kedvenceim -, mintha valamiféle matróz lennék. Dohányzok, néha láncdohányos üzemmódba kapcsolok – a chimney az egyik kedvencem, a kocsmapatkányok által rám ragasztott titulusok közül. És, arról ne is beszéljünk, hogy úgy vezetek, mint egy eszelős. Gyakran részegen, vagy másnaposan. Nincs normális párkapcsolatom, és falom a férfiakat. Sokat foglalkozok a munkámmal, és, ha mégsem, sokat – túlságosan is sokat – foglalkozom önmagammal, mások helyett.
Nem véletlenül nincs gyerekem. Ugyan volt férjem, és lehetett volna családunk is, úgy egy évvel ezelőttig. Mert akkor elváltunk.
Az előtt, fiatal, karrierista és mérhetetlenül naiv koromban rengeteg dolgot megfogadtam, minden újévkor: megtanulok főzni, leteszem a cigarettát, kevesebbet dolgozok és kevesebbet bulizok - ezáltal talán többet leszek a férjemmel.
Ebből persze semmi sem valósult meg. Talán éppen ezért csalt meg az a fasz. Mert nem figyeltem rá eléggé, nem foglalkoztam vele eleget. Végül, amikor kiderült, hogy félrelép, meglehetősen kiborultam. Annyira, hogy összetörtem miatta, egészen pontosan rajta, a feje mellette a falon, a lábai előtt a padlón egy addig használatlan-, sőt bontatlan étkészletet, ami egykoron nászajándék volt – tudja a nem létező faszom, kitől. Micsoda pazarlás volt, bassza meg!
- Jól van, értem, felfogtam. Rendes nő leszek – fojtom nővérembe a szót, türelmemet vesztve. Nem is figyeltem rá, mit mondott. Valamit arról, hogy reméli, hogy nem lesz nagy teher a kicsi lánya, az unokahúgom, és, hogy csak tartsam szemmel, míg Bristolban van, tanul és vigyázzak rá – hiszen mégis csak közelebb leszek hozzá, mint ő, már-már ugrásra készen, hiszen jómagam a Badmintonban tanítok (vagy mit csinálok), francia nyelvet és történelmet. – Vigyázok rá – már, amennyire ez tőlem elvárható, ja... biztosan.

Mivel tegnap éjszaka – vagy ma hajnalban? – már nem volt sem kedvem, sem kapacitásom tankolni, kénytelen leszek ezt ma megtenni. Ami nem lenne probléma alapvetően, ha nem lennék mocskosul másnapos. És, persze, ha nem aludtam volna el úgy, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. De elaludtam, és piszkosul másnapos vagyok. Az, hogy a reggeli Nap első sugarai ébresztenek, erős túlzás, és túlságosan idilli. Nem... én a telefoncsörgésre ébredek. A testvérem az, és ezelőtt már vagy háromszor hívott, de akkor túlságosan mélyen aludtam; meg sem hallottam, hogy hívnak, nem, hogy felvettem volna a készüléket. Kinyitom-, majd szinte azonnal összeszorítom újra a szemeimet. Bánt az erős fény, fizikai fájdalmat okoz. Bassza meg – veszek nagy levegőt, majd vetek egy pillantást telefonom kijelzőjére. Egészen pontosan húsz percem van elkészülni, ha oda akarok érni az állomásra időben, hogy Blanche-ot fogadjam és hazahozzam. Közben még beszélnem kell az anyjával is, aki aggodalmaskodik miattam, a lánya miatt; valamint a hogy-, és a hollétem felől érdeklődik veszettül.
- Persze, hogy úton vagyok – nyugtatom a testvéremet, már a konyhában, ellenben még kávéfőzés közben -, nem hallod az utakon elsuhanó autókat? – forgatom a szemeimet.

Gondolom, a kedves olvasó most felteszi magában a kérdést, hogy mégis hogy a szentséges szarba lehetek ilyen istentelenül szerencsétlen. Az a nagy büdös helyzet, hogy bevonzom a negatív dolgokat. Vagy az olyan dolgokat, amik negatív kihatással lehetnek az életemre. Próbálom pozitívan nézni mindezt – például tegnap kurva jót buliztam -, de ez olykor nem olyan egyszerű. A késés, a kapkodás, a másnaposság nem nagy szám; de egy léket kapott-, majd megfeneklett házasság igenis nagy dolog, és igenis negatív, és igenis nehéz volt cipelni azt a mázsa szart, ami akkoriban a nyakamba szakadt.
Az anyám mondjuk jobban kiborult a válásom hallatán, mint kellett volna – egy pillanatra megijedtem, hogy tőle kaptuk az étkészletet, amit ripityára törtem, szóval ezt az apró részletet nem említettem meg neki, hátha. Hah! Nem a konkrét tény-, a válásom miatt kapott majdnem agyérgörcsöt, hanem a következmény miatt: mégis... mi lesz a nem létező, újabb csodálatos, édes unokákkal?
Semmi.
Most pszichológushoz járok. A doki szerint a szélsőséges viselkedésemnek a válásom az oka, de ez hülyeség. Mindig is szélsőséges voltam, és – egek! – belehaltam volna a középszerűségbe. A dili doki szerint még nem tettem túl magam rajta, még nem fogadtam el a tényeket, így továbblépni sem tudok.
Szerintem viszont minden a legnagyobb rendben van. Kissé kicsúszott a lábam alól a talaj, tény, és elvesztettem az egyensúlyomat, de minden jobb lesz – idővel. És elfogadtam a dolgokat, csak éppen nem érdekelnek. Mert továbbléptem. Ne próbálja nekem senki bemagyarázni azt – még orvosi diplomával, meg doktorival, meg ki tudja még minek a birtokában sem -, hogy egy egyszerű, mezei válás olyan, mint a gyász. A gyász fájdalmas. Ez? Semmit sem jelent - mantrázom ezt én, saját magamnak.

Valamiféle csoda folytán sikerült tíz perc alatt letusolnom, és szolid sminket kenni a képes felemre, valamint fogat mosni, felöltözni – sötétkék blézerem zsebébe ezüst flaskát csúsztatok -, és összeszedni a holmimat. Whiskeyvel mosok fogat másodszor, teljesen jó, néha egy-egy édes, lágyan olvadó csokoládékockával fűszerezve. Sietős léptekkel, a maradék-, fél tábla édességgel a kezemben haladok a fekete Chevrolet Impalám felé, ami csak arra vár, hogy tövig nyomjam a gázpedált.
Már az autóban ülve, a kesztyűtartóból kiveszek egy csomag rágót, és beveszek egyet. Begyakorlott mozdulattal teszem mindezt, mintha aszpirin lenne, vagy ilyesmi.
Aztán elfordítom a slusszkulcsot, és óvatos, rám nem jellemző, kimért mozdulattal lépek a gázpedálra, hogy ne ütközzek neki az autómmal a házam előtt álló kukáknak. Csörög a telefon, megint a nővérem az, felveszem. Bamm. Csatt. Egyértelmű. Szerencsére üresek voltak a szemetesek, de a kutyák az utcában így is ugatni kezdenek. Fuck me.
- Oh, bassza meg - gyorsan el is hajtok a tett színhelyéről.
- Céline? – ja, igen, ez vagyok én. A család kicsi kincse voltam valaha, a legkisebb gyerek. És a család fekete báránya vagyok napjainkban. Kész jelenség vagyok – sajnos, vagy nem, akarva-akaratlan.
Tökéletesen jellemző rám, hogy a mának élek. Talán még játszok is néha a tűzzel. Azt mondják, hogy őrült vagyok, ami szerintem részben igaz is. Hogyan lehetek akkor mégis egy elit iskolában tanár? Egyszerű. Ilyen jó vagyok. A tanártársaim, a diákok, a szülők és legfőképpen az igazgatóság eléggé sok mindent elnéznek nekem: a késéseket, a másnaposságot, a szétszórtságot, a túlpörgöttségemet, a bizonyos helyzetek-beli komolytalanságot, a hangos beszédet, a káromkodást, a bagózást, és még sorolhatnám napestig. A lényeg egyébként is ugyanaz: hálás vagyok, hogy elfogadnak így. Lehet, hogy gyűlölnek, lehet, hogy kedvelnek, de egész életemben a célom mindig is az volt, hogy senki ne menjen el mellettem a nélkül, hogy legyen valamiféle benyomása rólam. Jó, vagy rossz, mindegy, csak ne legyek közömbös, szürke és semmit mondó.
- Úton vagyok, vezetek, leteszlek – és a választ meg sem várva kinyomom, és az anyósülésre dobom a mobilomat.
Az állomás felé vezető úton megállok tankolni, és nem mellesleg szükségem van még egy aszpirinre, egy kávéra, és még egy blázra. Kettőre, kettőre és kettőre.
Félórás késéssel érkezem Blanche-ért. Új rekord.

Ez körülbelül fél éve volt. Az életem azóta - Blanche-tól eltekintve - változatlanul kész káosz.