Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
Hyun & Alex - Bad day
------------------------------
by Kwon Hyunwoo
Csüt. Aug. 17, 2017 10:56 pm

Shadowhunters
------------------------------
by Vendég Csüt. Júl. 13, 2017 10:53 am

Secret diary
------------------------------
by Adrian B. Lyon
Szomb. Május 27, 2017 11:13 am

Jerry && Adrian
------------------------------
by Adrian B. Lyon
Csüt. Május 25, 2017 8:04 pm

Sorin & Jaxen
------------------------------
by Jaxen D. Ford
Hétf. Ápr. 24, 2017 6:37 pm

Hyun & Alex - Elzárás
------------------------------
by Alexander Yang
Szer. Ápr. 19, 2017 12:41 am

Silhouette FRPG
------------------------------
by Hanna Evans
Hétf. Ápr. 17, 2017 8:22 pm

Marvel-Universe Frpg
------------------------------
by Vendég Szomb. Ápr. 15, 2017 11:55 am

Princess and Alien ~ What the fuck are we doing?
------------------------------
by Adrian B. Lyon
Hétf. Ápr. 10, 2017 9:35 pm

Top posters
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Nincs
A legtöbb felhasználó (25 fő) Hétf. Ápr. 25, 2016 8:31 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Barclay && Halcyon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég


avatar

Darling, my name is
Vendég

TémanyitásTárgy: Barclay && Halcyon   Vas. Május 22, 2016 6:00 pm

we were never welcomed here at all
A telefonja újra és újra megrezzent az autója anyósülésén, újabb beérkező üzenetet jelezve; direkt le is halkította, hogy legalább az irritáló pittyegését ne hallja, és reménykedett abban, hogy ha a világ végéig és még tovább ignorálja majd a beérkező sms-eket, majd a feladójuk kapitulál és végre békén hagyja, de tévedett; a telefonja megrepedt kijelzőjén felvillanó szám tulajdonosa minden órával, amikor ignorálva volt, egyre kitartóbban halmozta őt el üzenetekkel, mintha nem tudná, mikor kell feladni.
És Halcyon Oswald Thorne fogadni mert, hogy tényleg fogalma sem volt, mikor kéne feladnia.
Valahol sejtette, hogy ez az egész már nem csak a nővéréről szólt; elvégre is legalább ezer és egy alkalommal mondta már Edgcombe-nak, hogy Banditnak akkor se kellene, ha ő lenne az utolsó férfi a földön, de minden ilyen alkalommal olyan érzése volt, mintha csak a fejét verné a falba; igaz, még azzal is gyorsabban sikert aratott volna, ellenben a nyelvének koptatásával, mert ez az idióta akkor sem fogta volna fel, amit hozzá beszélt, ha lebetűzte volna neki és illusztrálta rajzokkal. Aztán ott volt még az az egész affér a középiskolában, amivel ez az istenverte szerencsétlen akarva vagy épp akaratlanul derékba törte Halcyon terveit az életére, és ő, minden más iránta táplált, vegyes érzelme ellenére is szörnyen haragudott rá. Még emlékezett arra, ahogy nézett rá ott, az igazgató irodájában, mikor elmondta mindazokat a dolgokat az apjának, amikért könyörgött szinte már, hogy tegye; emlékezett a pillantására, arra a hűvös gyűlöletre és megvetésre, amit látott a szemeiben és arra az önelégült mosolyra, amivel búcsúzott tőle, mielőtt eltűnt az életéből.
Egyrészt gyűlölte Őt; mindazért, amit el kellett szenvednie tőle és mellette, a kegyetlen szavakat, a tetteket, és alapjában véve a jelenlétét; hálás volt minden felsőbb hatalomnak, amiért kitörölték őt az életéből, de természetesen neki vissza kellett jönnie, mintha sose ment volna el, ugyanazzal a szarkasztikus kis mosollyal a szája szélén és a hűvös megvetéssel a tekintetében, és Halcyon gyűlölte magát azért, hogy ugyanolyan hevesen vert a szíve, mikor vele beszélt, mint annak idején, és egyáltalán nem amiatt, mert ideges lett volna, hogy mi lesz. Ahhoz túl jól ismerte magát, hogy azt hihetőnek tartsa; nagyon is jól tudta, hogy a rengeteg, érzelmekért felelős kémiai reakciót bizony Barclay Edgcombe váltja ki benne, az, akit teljes szívéből gyűlölnie kéne, és akit sajnos nem tudott ilyen módon gyűlölni.
Igaz, nem kéne rá gondolnia legalább ma, ezen a szép, napsütéses szombat délelőttön; elvégre is rengeteg dolga volt, amiket nem halaszthatott, többek között a rehabilitáció, amire félévenként újra be kellett iratkoznia, heti három megjelenéssel; ebben a félévben ez lett volna az első vizitje, amit nem akart elrontani azzal, hogy negatív dolgokra gondol; elvégre is, az orvosa is mindig azt mondta, hogy fő a pozitív gondolkodás, aminek jelen esetben a fentebb említett isten csapása nem volt a része.
Talán ezért is kapcsolta ki a telefont ugyanabban a pillanatban, amikor kiszállt az autóból; rá sem nézett arra a tizenkilenc új szöveges üzenetre, amit kapott, csak lehetőségeihez mérten sietős léptekkel felvágtatott a rehabilitációs központ lépcsőjén, főleg, hogy már így is késésben volt; igaz, tudta, megvárnák, mert ő volt az egyetlen, aki mára kért időpontot, de nem akart megbízhatatlannak és pontatlannak tűnni; egyébként is, minél korábban kezdik el, annál gyorsabban fognak végezni, és akkor még elintézhet délután néhány dolgot, mielőtt visszatérne Bristolba a tankönyveihez és önsajnálatához.


Pár órával később már valamivel fáradtabban, de elégedetten járta London egyik bevásárlóközpontját; szombat délutánhoz mérten kevesen voltak, így nem volt rákényszerülve arra, hogy intenzíven visítozó tinilányok tömegein kelljen átharcolnia magát, vagy hisztiző kisgyerekeket kelljen kikerülnie, akiknek a szüleik nem vették meg a legújabb játékot, amire vágytak. Igaz, ő maga sem tervezte, hogy csak úgy ide-oda kószáljon, mert konkrét céllal érkezett: még indulás előtt felírt magának pár könyvcímet, amiket szeretett volna megvenni, a nővérének is szeretett volna venni valami szépet hálája jeléül, amiért legutóbb kimagyarázta őt pár kellemetlen szituációból, ráadásul hallotta, hogy leárazások vannak abban a boltban is, ahol már évek óta nem járt, és hiába tudta, hogy minden bizonnyal semmi szüksége nem lesz rá, de venni akart magának egy új pár balettcipőt.
Igaz, az előző pár is még ott lógott a szobájának falán, bánatosan lógva a masnira kötött, fekete szatén szalagon, ahogy fel merte őket oda akasztani nem sokkal azután, hogy az apja fogta magát és kiköltözött, nyomtalanul eltűnve az Egyesült Királyság területén. Onnantól kezdve már neki is teljesen mindegy volt; elvégre is nem táncolhatott, azt mondta az orvos, mert hogy az túl nagy megterhelés lenne a lábának, amit így is csak valami csodával határos módon sikerült megmenteniük. Igaz, ahhoz képest, amit jósoltak neki, így is kitűnően boldogult, mert járni tudott, autót vezetni is, és nem is fáradt annyira gyorsan, mint hitte, hogy fog, de a balett-táncos karrier felé nyíló ajtó lezárult előtte, és ezt sajnos nem tagadhatta le, bármennyire is akarta. Ennek ellenére próbálkozott; igaz, legtöbbször kudarcba fulladtak a próbái és minden alkalommal egyre csaj újabb lila foltokkal lett tele a teste, ott, ahol ütközött a padlóval.
Mégis, valami ismeretlen fantomfájdalom mart a szívébe, ahogy a kezébe vette a balettcipőket, amiket kinézett magának; a fehér szatén szalag bánatosan lógott le a kezei közül, ő pedig csak meredten bámulta a cipőt, azzal a gondolattal, hogy felpróbálhatná, hiszen szabad neki, hogy megpróbálhatna visszatérni ahhoz, ami valamikor volt, de minden bizonnyal sose vette volna rá magát, ha az eladó lány nem biztatná rá; az ő hatására veszi végre rá magát, hogy leüljön és kikötözze a tornacipőit, hogy a helyükre a balettcipőt vegye fel; igaz, a lábfején végigfutó heg rontja az összképet és a szalag sem illeszkedik olyan szépen a bokájára, mint illene, de ha megfordítja a figurát, hogy a rossz lábát kímélje, talán sikerülni fog, nem igaz? Legfeljebb tudni fogja, hogy esélytelen, hogy bármihez is kezdjen, és hát akkor annyival gazdagabb marad, hogy nem vesz magának egy új pár balettcipőt csak azért, hogy az utána ugyanúgy a falon lógva porosodjon, mint a mostani.
Mikor végre felveszi a kezdő pozíciót, a lelki szemei előtt már látja is, mit akar megtenni; igaz, a vezető jobb lába helyett a balra helyezi a testsúlyát, bizonytalanul, mintha csak az első lépéseit tenné, azt próbálgatva, képes-e még egyáltalán erre. Igaz, minden idegsejtje élénken tiltakozik ez ellen, mondván, hogy nem kéne ezt publikusan, mert ha kudarcot vall, nem csak ő fog tudni róla, hanem mindenki más is, aki látja, de valami nem engedi neki, hogy meghátráljon; az arabesque-je eleinte reszketeg és bizonytalan, de lassan biztosabb lesz abban, amit csinál; igaz, nehéz magát megtartania, mert rég nem csinálta már, rég nem gyakorolt, de most talán...
...látótere legszélén valami megvillan, valami, ami momentálisan kibillenti nem csak a lelki egyensúlyából, de a fizikaiból is; talán ha a polc nem lenne épp a keze ügyében, hogy belekapaszkodjon, közelebbről is találkozna a padlóval, de így csak megbillen, aztán a másik lábát is a földre helyezve abba az irányba néz, ahol az ismeretlenül ismerős alakot látta. Nem, az lehetetlen, hogy ide is kövesse; elvégre is rosszabbul bánik vele, mint bárki mással, mi oka lenne őt ide követni? Főleg, hogy egész előző éjjel ignorálta; akkor mégis miért volt olyan érzése, hogy Ő igenis látta, hogy itt van, látta, ahogy megbotlott, látta, ahogy megint kudarcot vallott. Csak reménykedett abban, hogy tévedett, és csak a szemei csalták meg, elvégre is semmi kedve nem volt itt viszontlátni, a kudarcának legújabb helyszínén. Meg hát, mégis mekkora az esélye annak, hogy itt botlanának egymásba?
Ne legyél ostoba, Halcyon, mit keresne itt Edgcombe?
De akkor mégis miért fordult vissza a sarokról, mikor a pillantásuk egy pillanatra összeakadt?
tag: Barclay // notes: lesz ez még jobb is, csak várd ki :3
Vissza az elejére Go down

Vendég


avatar

Darling, my name is
Vendég

TémanyitásTárgy: Re: Barclay && Halcyon   Vas. Jún. 05, 2016 6:25 pm

tagged: Halacska <3
sexy cold noodles

„Mi újság?”
„Merre jársz?”
„Én épp készülök bevásárolni, ha esetleg lenne kedved hozzá, velem tarthatnál…”

Óvatos léptekkel araszolva nyomkodom telefonom kijelzőjét, miközben fél szemmel odafigyelve próbálok nem felbukni Xerxesben, aki, hol rám ugrálva, hol a lábaim előtt földhöz vágva magát próbálja szabotálni azon tervemet, hogy a szüleim házában, anyám gondjaira bízva hagyjam magára, míg kihasználva a vizsgáim közti szünetet, tanulás helyett kellemesebb elfoglaltságot keresve lelépjek pár napra Londonba. Épp ideje már megszabadulni az egyetem nyomasztó légkörétől, s a kellemest a hasznossal összekötve vásárolni - hisz eme drága, csukafejű istenség két hét múlva tölti a hármat, olyan ajándékot érdemel, melyet Bristol unalmas, színvonalon aluli üzleteiben nem árulnak. Már a tökéletes meglepetés megtalálása is időigényesnek ígérkezik, már csak amiatt is, hogy minden valószínűséggel minden boltban akad valami, amin megakad a szemem, még ha előtte nem is gondoltam arra, valaha kelleni fog olyasmi.
A vásárlás mellett egyéb égetőbb szükségét is éreztem, hogy megpattanjak otthonról: muszáj volt kitombolnom magam. Persze felmerülhet a kérdés, miért kell ehhez a fővárosba utazni, miért nem érem be a helyi klubokkal, a válasz azonban pofonegyszerű: nincs kedvem az ismerőseim társaságához. Kegyetlen kimondani, de kisebb gondom is nagyobb annál, hogy a vizsgaidőszak miatti siránkozásaikat hallgassam. Ha nem vágják ki magukat a bulizás alól azon szerény indokkal, hogy tanulniuk kell, az éjjel folyamán állandó jelleggel hagyják el a társaság tagjainak száját olyan megnyilvánulások, mint például „Igyunk arra, hogy meglegyen a kegyelem kettes!”, „A szemét tanár állandóan járkált, így képtelenség puskázni!”, valamint a kedvencem, „Hogyan hozzam fel, hogy leszopom, ha átenged?”. Tény, néhány –pardon, a legtöbb- tárgyból nálam is rezeg a léc, de ha a felkészülési idő alatt netalán közbe akarok szúrni egy görbe estét, akkor nem jegyzeteket akarok a kezemben tartani, hanem alkoholt vagy pár gömbölyded idomot.
S, csak hogy kerek legyen a kép, még mostanra sem tudtam előbbre jutni a Thorne ikrek „meghódításában”.
A los anglesi, majd’ három év hosszúságúra nyúlt nyaralásom során, sőt, talán előtte sem gondoltam, tudtam volna elképzelni magamról, hogy képes leszek valaha ily módon, jóformán könyörögve, esdekelve elérni valaki társaságát; az pedig végképp fantasztikumnak számít, hogy eme különleges megtiszteltetésben részesülő személy pont a Barbie lesz. Hajdanán szánalmas, kínos, megvetendő alaknak tartottam, akivel igazából csak akkor voltam hajlandó kapcsolatba kerülni, ha beszólogathattam neki, élezhettem rajta nyelvem. Mostanra csupán annyiban változott a helyzet, hogy most már a lista kiegészült a „szemét” jelzővel is és most már okom is akadt arra, miért essek neki bőszen, felemlegetve összes felmenőjét.
Mégsem teszem.
Gyűlölöm, amiért egy az egyben mellőzi minden üzenetem, legyen szó abban szívességkérésről, invitálásról, vagy éppen csak egy egyszerű kérdésről, m a helyzet vele. Nem tudom, miért érzi szükségét, hogy újra és újra lerójam ezeket a tiszteletköröket, miért nem hajlandó végre válaszolni, ha másért nem is, legalább hogy hamarabb megszabadulhassunk egymástól. Mégis, sikerült elérnie, hogy szinte már tényleg érdekeljenek a válaszai, sőt, már annak is örüljek, ha egy rohadt mosolygós arcot küldene. Eddig szerencsére sosem volt lehetőségem arra, hogy megszokjam, milyen mellőzöttség, nem most akarom ezt megtapasztalni, főleg nem pont tőle. Néha próbálom azzal nyugtatni magam, vegyem úgy, mintha csupán egy képzeletbeli baráthoz beszélnék, hátha ezzel könnyebb lesz megbirkózni vele. Ez a ötlet azonban minden pillanatban kudarcba fullad; eszembe jut, hogy nála sokkal kellemesebb társaságot ki tudnék találni magamnak, sőt, nem is kellene, vannak hús-vér barátaim is, akikkel szóba elegyedhetnék – többek között nekik és a hülye fogadásunknak köszönhetem, hogy a Bandit és Barbie utáni koslatásra lettem kényszerülve -, másrészt pedig a képzeletbeli barátok arra valók, hogy társaságra lelj, nem arra, hogy általuk még magányosabbnak érezd magad.

A Bristol és London közti távot leküzdve, a több órás út után – ami alatt minden közlekedésbiztonsági előírást és korábbi baleseteim tapasztalatait figyelmen kívül hagyva bombáztam olyan random infókkal, mint például a baráti társaságomból ki csalt meg kit kivel, amikre természetesen most se reagált –, a tennivalók bőségének zavarában először is betérek az egyik kedvenc helyi éttermembe, ahol egész kiváló gourmet fogásokat tálalnak, s még csak nem is kell hónapokkal korábban asztalt foglalni, hogy náluk ehess. A szó legszorosabb értelmében, édes bosszút állva küldök neki fotókat az összes tálról, különös figyelmet szentelve a desszertnek,  csak hogy tudja, mit .hagyott ki azzal, hogy ignorált… Mert igen, képes lennék még ilyen helyekre is hurcolászni, mint valami reménybeli párt, csakhogy elérjem végre a bizalmát. Még most se tudom elhinni, hogy ennyit töröm magam csupán egy lány kegyeiért, aki korábban igazából még csak nem is érdekelt különösebben, a középiskolai évek alatt mindvégig unalmasnak tartottam, most pedig csak dögösnek és bosszantónak.
Kevésbé megtelve – hisz ilyen éttermekbe nem jóllakni jár az ember, hanem az ízélményért- szánom rá magam, hogy belevessem magam a nemes ajándékbeszerző küldetésembe először is egy kevésbé lepukkant, de az én mércémhez viszonyítva csupán a tűrhető kategóriába éppen csak belecsúszó bevásárlóközpotba, ahol jelenleg még csak unott, közömbös arccal bámulom a kirakatok szemkiégető „akció” feliratokkal teleragasztott üvegét, kevésbé dekoratív berendezését, valamint olyan egyszerű termékeit, melyeket rosszindulatból sem választanék senkinek sem. Újabb és újabb üzletek mellett elsétálva és alaposan bebámulva mindegyik bejáratán, egyre inkább kezd tudatosulni, ez nem az én helyem – vagy legalábbis emeletem -, így a mozgólépcső felé veszem az irányt, miközben sorra haladok el a szánalmas, függönyszerű mintával és szabással ellátott női ruhák, izomnövelő szerek, pacsuli parfümök, valami buzis pózban álló és kudarcot valló szöszi mellett… Várjunk csak…
A Hattyú halálát – vagy fogalmam sincs, mi akart ez lenni, tragédiája ahhoz fogható – valóban egyre rövidebb távolságra lévő őrületem irányadó útjelzőtáblája, Halcyon Odasebagózokazüzeneteidre Thorne próbálta előadni a kevésbé lelkes közönség örömére… vagyis inkább bánatára. Lehet hagynom kellene a francba, de nem találok logikus választ arra a kérdésre, miért ne tegyem. Valahol mélyen, szinte tudat alatti szinten felmerül bennem, hogy talán nem kellene beszólnom neki emiatt, de azonnal félre is lököm eme belső hangot; akármivel kerestem eddig fel, ignorált, semmibe vett mind üzeneteim, mind engem, akkor miért is kellene törődnöm a lelkivilágával, amely ezek alapján legalább olyan sivárnak tűnik, mint a telefonom bejövő üzeneteinek listája? Kapja be, bőven kiérdemelte.
Arcomra varázslom jellegzetes mosolyom, mellyel minden egyes alkalommal megörvendeztetem, miközben lendületes, magabiztos léptekkel szelem át a köztük lévő távolságot, hogy esélye se legyen esetleg meglépni; igaz adottságainkat tekintve a lába már alapból kizárja ezt a lehetőséget. Éreztetve birtokolni vélt dominanciám, felsőbbrendűségem, nem szarozom a 110 centis szabállyal, s intim szférával állok meg előtte egy lábnyira, hogy akár akarja, akár sem, de muszáj legyen figyelnie rám végre valahára. Legalább ennyit megérdemlek hosszas szenvedéseim után, nem?
Sajnálom, de ezt a produkciót a legnagyobb jóindulattal is csak három pontra tudom értékelni. Ezt is csupán a középsuliban közösen eltöltött, szép emlékek miatti elfogultságból. – Mintha lettek volna olyanjaink… bár, jobban belegondolva, különösen kellemetlen élmények sem kötnek hozzá. Nem úgy, mint most.
- Hagytam pár üzenetet… Elromlott a telefonod, vagy miért nem válaszoltál? – térek a lényegre, miközben halovány sértettséggel tekintetemben pillantok rá, ajkamba harapva, hogy visszafogjam magam, ne ajánljam fel, hogy veszek neki egy új készüléket. Vagy mégis mondanom kellene? Ha csupán ennyi lenne az ára annak, hogy szóba álljon velem, gondolkodás nélkül vonszolnám el a legközelebbi mobilüzletig.
>
Vissza az elejére Go down
 
Barclay && Halcyon
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
• life is a party :: Archívum :: Archivált játékok-
Ugrás: