Egy halom papír fekszik előttem, hibásan leírt mondatok, rosszul használt kifejezések gyűjteménye. Arrébb tolom őket, rájuk sem bírok nézni. Rágyújtok egy cigarettára inkább. A kis szobát gyorsan betölti a füst, nem tervezek ablakot nyitni. Elkeserítő, hogy itt kell lennem. Hogy idáig kellett menekülnöm. Már nem is ő hiányzik, egyszerűen csak az otthonom. Már sikerült kivernem őt a fejemből, de nem ő volt az első diákom, akivel ilyen kapcsolatba keveredtem, és nem is az utolsó; ő a legőrjítőbb volt. Elvette az eszem, kénytelen voltam egészen ideáig menekülnöm előle.
A gondolataim elkalandoznak. Nem bírok nem az egyik diákom ajkaira gondolni, ahogyan súrolják az enyéimet a folyosón, a kihalt, eldugott részén, ahol óra alatt senki nem láthat meg minket. A remegésre, ami végigfut rajtam, akárhányszor meglátom őt a Badminton udvarán, ebben a nevetséges egyenruhában. Azt hittem az angol lányok mások, ők nem fognak úgy vonzani, mint a régi diákjaim, ám tévedtem. Velem van a baj, tudom. Annyira izgalmas a gyerekes bájuk, a csicsergésük, akármilyen nyelven is beszélnek, képtelen vagyok ellenállni nekik.
Eloltom a még félig jó szálat, felállok a helyemről és a konyhai mosogatóhoz sétálok. Lelocsolom hideg vízzel az arcomat, odahajolok, ne folyjék ki a víz, ott görnyedek a lefolyó felett. Össze kell szednem magam.
Felnyúlok a felettem lévő szekrénybe, előveszem az első kezembe akadó üveget. Likőr, érzem az ízén, ahogyan lecsurog a torkomon. Nagy levegő. Újabb korty. Leülök a földre, képtelen vagyok megtartani magamat. Nagy levegő. Újabb korty.
----
Besétálok a terembe, a szívem dobog. Nem nézek arra, tudom, hogy ott ül, előtte bal oldalon egy kupacban a franciaelszerelése, a másik oldalon a szőrös tolltartója. Mielőtt belekezdenék a dolgozatok értékelésébe, villanyt kapcsoltatok és ledobom a táskám az oldalamról. Sőt, úgy döntök, csak sóhajtok egy nehezet, leesik nekik a tantusz, megkérem az egyik lányt, ossza ki a műalkotásokat. A táblára kezdek írni, a ponthatárokat, a javítási lehetőségeket, bármit, csak ne kelljen megfordulnom. Nem akarom látni őt, ahogyan meglepődik az eredményén, majd kitartóan jelentkezik. Nem bírnám ki a következő különóránkat ép ésszel. Nem akarok rácsok mögé kerülni, nem akarok menekülni megint. Uralkodnom kell magamon.
Mikor meghallom a nevemet az ő hangján, megáll a kezem egy betű közepén, összeszorítom a szemhéjaim, veszek egy nagy levegőt. Ő csak egy csinos és pimasz diáklány, Théodore, te pedig egy professzionális tanár vagy.
Megfordulok.
----
A szobában homály van, köszönhetően a sötétkék függönyöknek. A tény, hogy nappal van, nem is zavar minket, ő békésen szuszog mellettem, én nehéz szívvel fogok bele pár olasz dolgozat kijavításába. Képtelen vagyok figyelni a maszatos kézírásokra, kizárólag arra tudok gondolni, hogy elgyengültem, mégis, mennyire jó volt ez a pár órácska. Nevezzük korrepetálásnak, vagy aminek akarjuk, a lényeg, hogy úgy végződött, ahogyan nem kellett volna. Egy ágyban, kettesben, hangos nyögésekkel aláfestve.
Tökéletes volt.
Akkor miért érzem azt, hogy bűnt követtem el? Tudom, hogy nem szabadna ezt tennünk, de ami ennyire jó, az nem lehet bűnös. Az élet az élvezetekről szól, miért nem élvezhetem akkor?
Összepakolok, felöltözöm, és ott hagyom őt, egyedül, egy motel mocskos kis szobájában.
by 
Remélem megoldódik a helyzet és hamar megismerkedhetünk a leányzóval, aki elfoglalta a szíved és tanácsolom, hogy egy percig se csüggedj, hanem élvezd az életet!