Lorena Haynes

Lorena Haynes

"Sometimes you make choices in life and sometimes choices make you..."

Dia ◆ fél év ◆ multi nincsen

Életem története

Meg mernék esküdni arra, hogy más huszonéves lányok a péntek estéjüket nem túlhajszoltan, egy iskolapadban görnyedve töltik. Bár valószínűleg más huszonéves lányoknak nem is kell annyi problémával szembenéznie, mint nekem. A legtöbbjük a szüleivel él, élvezi az otthon melegét és csak azon jár az esze, mivel tudna borsot törni az ősei orra alá. Nos, nálam ez egészen másképp van.

Négy éves voltam, a húgom még újszülött, mikor apám faképnél hagyta az anyámat, így még csak halvány emlékem sincsen róla. Mondjuk ezt nem sajnálom. Ő döntött úgy, hogy maga mögött hagyja a családját, így én se vagyok rá kíváncsi. És soha nem is leszek.
Egészen kiskorom óta én voltam anya jobb keze. Tudtam, hogy dupla műszakot vállal az étteremben, csak azért, hogy ne kelljen nélkülöznünk dolgokat. A húgomat én vittem iskolába, én tanultam vele, én tanítottam meg, hogyan kösse meg a cipőfűzőt, s miként fonja be a haját. Az idő java részében ketten voltunk, szóval eléggé összeszoktunk. Ugyan szerettem volna bulizni járni a barátaimmal, nekem ez nem adatott meg. Hiszen anya akkoriban éjjelente egy másik helyen is dolgozott, a húgom pedig még nem volt elég nagy ahhoz, hogy egyedül maradhasson. Ezért az én tinédzser éveimből bizony kimaradt a féktelen bulizás, a pasizás, az alkohol... Minden, amit akkor kellett volna kipróbálnom, kitolódott. Aztán tizennyolc évesen elkerültem főiskolára és minden megváltozott. Végre belevethettem magam az igazi életbe és mikor megízleltem a szabadság ízét, nem is értettem, hogy bírtam ki annyi ideig abban az apró lakásban, pót-anyát játszva a húgom fölött. Csupán a második szemeszteremet tapostam, mikor kiderült, hogy anya beteg. Otthagytam mindent, hogy mellette lehessek.
A rák hamar elvitte őt tőlünk, mindössze nyolc hónap alatt elveszítette a harcot vele szemben. És így maradtunk a húgommal ketten. Egyértelmű volt, hogy munkát kellett vállalnom, máskülönben nem tudtam volna eltartani magunkat. Tizenkilenc évesen a bíróság hivatalosan is a nálam négy évvel fiatalabb húgom gyámjává tett. Így legalább már amiatt nem kellett aggódnunk, hogy nevelőszülőkhöz kerül.
Én munkát kaptam egy kávézóban, azóta tengetem ott a mindennapjaimat, közben pedig péntek esténként egyetemre járok. Ha valaki évekkel ezelőtt megkérdezte volna, miként képzelem el a jövőmet, biztos, hogy nem a jelenlegi helyzetemet írtam volna körül neki.
Imádom a húgomat, ezt nem tagadom, de a kamaszkor rá borzasztó hatással van. Sohasem voltam hívő ember, de mióta csúnyán beszél, visszafelesel, őrült színekre festi a haját, s olykor egész éjszakákra kimarad, azóta szokásom elmormolni egy imát. Olyankor azért fohászkodom, hogy érjen már véget ez a korszaka és visszatérjen az én bűbájos és okos húgom.

Gondolataimból az szakít ki, hogy le kell szállnom a buszról, s az utolsó százötven métert gyalog kell megtennem a lakásig. A háztömb előtt az alattunk lakó, Mrs. Chuttington fogad, szinte látom, ahogy a szemei forrnak a dühtől. Félve köszönök oda neki, s bízom abban, hogy most az egyszer nem a húgom miatt ácsorog a ház előtt. Mérgesen üvöltözik velem, én pedig azt kívánom, bárcsak ne lenne joga ehhez. De van, méghozzá nem is kicsi.
Az egész háztömb zeng a max hangerővel üvöltő zenétől, ami egyenesen a mi lakásunkból szűrődik ki. Ahogy a lépcsőn rohanok fel, remegni kezd a lábam alatt a talaj, a megnövelt basszustól.
A kulcsom fordul a zárban, a lakásba belépve pedig kitépem a hangfal kábelét a falból, mire hirtelen elcsendesedik minden. Csillogó szempárok tucatja figyel rám egyszerre, majd elordítom magam. A bunkó kamaszok nem zavartatják magukat, nem húzzák be fülüket, farkukat, hogy elrohanjanak, hanem teljesen ellazult állapotukban, lassan kivánszorognak a lakásból. Mire az utolsó is átlépi a küszöböt, bevágom az ajtót és a húgomra nézek, aki abban a pillanatban kap be valami bogyót az asztalról. Odarohanok hozzá, kezeim közé fogom az arcát és könyörögni kezdek, hogy kiköpje, amit bevett. Hangom elcsuklik, a szemeim könnybe lábadnak, mire az én felettébb aranyos hugicám le nem hányja a ruhámat. Mély levegőt veszek, mielőtt még az én gyomrom is felfordulna.
Elég, ebből elég. Elegem van és nem csinálom ezt tovább...