Blanche Weber

Blanche Kate Weber

I wanna act a fool. I wanna lose my cool. I wanna hit the roof with someone like you.

usernév: van◆ tapasztalat: 6-7 év ◆ multik:nincs

Életem története

Diplomata szülők egyetlen csemetéjeként láttam meg a napvilágot a századforduló előestéjén, éppenséggel Londonban. Anyám belga, apám holland, de egy kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hány helyen éltünk az első tízenöt évem során. Még akkor sem, ha a rövidebb, pár hónapos periódusokat nem számítom bele. Négy nyelven beszélek folyékonyan, a spanyolt és a latint még tanulom. De otthonomnak semmit nem tudnék nevezni, sehol sem vetettem meg a lábam eléggé, hogy az enyémnek érezzem.
Ebből lett elegem tavaly és kijelentettem a szüleimnek, hogy a nagynénémhez költözök, Bristolba. Egy kicsit meghökkentek a határozottságomon, de nem ellenkeztek. Igazából, nekik csak könnyebbség, hogy nem vagyok ott folyamatosan a képben, nem kell rám is figyelni. Na nem mintha olyan sok problémát okoztam volna bármikor is. Elfogadtam a döntéseiket, ettem, amit elém raktak, felvettem, amit rámadtak. Elfogadtam, hogy céltudatosnak kell lennem és az egész gyerekkorom arra alapult, hogy megtaláljam, miben is. Javarészt magánórákat vettem, de nem csak az átlagos diákok óráit, hanem például nyelveket, vívást, lovaglást. Végülis a zenében és a táncban találtam meg magam igazán. A ritmus valahogy a véremben van, a hangom pedig a szüleimet is meggyőzte, hogy ez egy értelmes irány. Na nem mintha megengedték volna, hogy beiratkozzak egy művészeti iskolába... Azt mondták, hogy ha szerzek egy rendes diplomát, mondjuk politikából vagy gazdaságtanból, akkor a maradék időmben azt csinálom, ami nekem jólesik. Igaz, a diplomáig még van jó pár évem, de rábólintottam. Így az alkunkhoz tartva magam, hagytam, hogy egy jó nevű lányiskolába írattassanak be. Arra valahogy akkor nem is gondoltam, hogy a lányiskola az konkrétan azt jelenti, hogy nincs egy szál fiú sem. Eddig sem volt, miért pont most kezdene el zavarni?
Eleinte furcsa volt, minden nap új arcokat látni, beleszokni egy közösségbe... ilyen még nem nagyon történt velem. De lassan már egy éve itt vagyok, az osztályomon kívül mégsem ismerek túl sok embert. Lehetne azt mondani rám, hogy szociálisan katasztrófa vagyok, de egy ilyen háttérsztorival szerintem ez magától értetődik.
Addig egyáltalán nem zavart, hogy nincs az életben sok tapasztalatom ilyen téren, ameddig az énektanárom rá nem mutatott. Konkrétan azt mondta, hogy csak egy dolog választ el attól, hogy tökéletes legyek, mégpedig az érzelem amögött amiről énekelek. Hogy fejezhetné ki valaki szavakkal a szerelmet, aki még sosem volt szerelmes? Hogy énekelhet valaki az összetört szívről, akinek még sosem törték össze?
Mint ahogyan mindent, ezt is kategorikusan közelítem meg: szükségem van tapasztalatra. El kell kezdenem igent mondani a buli meghívásokra, a lógásra, még akár az alkoholra is. Eddig maximum egy kis pezsgőt, vagy bort ittam eseményeken, vacsorákon, ahol nem volt tilos.
Persze, nem fog ez úgy menni, mint a karikacsapás, felkészültem rá, hogy a jegyeim elkezdhetnek romlani, hogy a szüleim számonkérő skype hívásokkal fognak zaklatni, hogy akár a nagynéném még szobafokságra is ítélhet. Sőt, attól is félek, hogy nem leszek képes hajnalban felkelni, hogy órák előtt még eddzek egyet. De végső soron ez mind ki fog fizetődni nekem, ugye?
Kicsit félek, de ez természetes. Félek, hogy csak bolondot csinálok magamból, hogy nevetség tárgya leszek. Félek, hogy ha elindulok lefelé a lejtőn, nincs visszaút, még akkor sem, ha úgy teperek, mint most a zenéért. Félek, hogy végzetes döntést hoztam. Félek, hogy túlságosan fogom élvezni...
De amit egyszer elhatározok, azt véghezviszem. Vas akarat és kitartás, no meg a rendíthetetlen hitem garantálja mindezt. Csak elég ez egy olyan világban, amiben a káosz és a céltalanság az úr?
Már azelőtt tele vagyok kételyekkel, mielőtt benne lennék a.. miben is? A fiatalságomba? Olvastam róla, láttam a tévében, de most nekem kell rájönnöm, hogy valójában milyen is. Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá...