Hades x Eden

Ugyanolyan nap, mint a többi; ugyanolyan péntek este, ugyanaz a rutin, a sorozat a laptopjának monitorán, ugyanaz a puha macskaszőr a keze alatt, ugyanaz a meggyes cigaretta, ami szív. Édes monotonitás; épp a Trónok Harcának utolsó részét indítja el, azzal a gondolattal, hogy már csak ez az egy, aztán tényleg összeszedi magát, kezd valamit az életével, elviszi a húgát sörözni vagy valami, de a lelkesedés és életkedv isteni szikrája csak nem akar megérkezni; igazából azt sem tudja, mi játszódik le a képernyőn, mert egy pillanatra kiszakad térből és időből, elveszve a gondolataiban, ahogy csak néz maga elé, egész addig, míg a telefonja meg nem rezdül az éjjeliszekrényen. A macska fújva szökik ki a keze alól, mikor összerezzen; bele is telik pár percbe, amíg ráveszi magát arra is, hogy megnézze, ki az és mit akar tőle, és ez idő alatt újabb pár képkocka ugrik át a monitoron; mire elolvassa a szöveges üzenetet is, meg átgondolja a válaszát, a sorozat része véget is ér, ő meg elküldi azt a három betűt, amit bepötyögött telefonja repedt érintőképernyőjén.

Oké.

Mire odaér a megbeszélt helyre (vagy pontosabban kitűzött helyre, mert szimplán beleegyezett, nem is próbált diskurálni vele), már jócskán el van késve; még gondol arra, hogy mi legyen a kifogása, miért késett majdnem egy teljes órát, kezdve attól, hogy nem találta a zokniját egész addig, hogy szimplán nem volt kedve időben érkezni; igaz, tudják mindketten, mind ő, mind Eden, hogy a pontosság nem erénye, így reménykedett abban, hogy talán a fiú is emlékszik még arra, hogy semmi esetre se érkezzen pontosan, inkább csak tíz-tizenöt perces késéssel, hogy ne legyen rá ítélve arra, hogy úgy várjon Hadesra, mint a barátnőre, aki baszott megjelenni a randevún, mégis van egy olyan megérzése, hogy bizony így volt, és a kölyök igenis várt rá, vár rá még mindig, méghozzá rengeteget.
Mikor belép a szórakozóhelyre, már biztos abban, hogy igaza volt; a kósza hajtincseket elsimítva az arcából próbálja lokalizálni azt, aki vár rá, pillantását végigfuttatva a táncparketten hullámzó tömeg fölött, át a neonok vibráló fényén, kissé hunyorogva; eszében van még talán, hogy megdobja egy üzenettel, merre van, de aztán elveti az ötletet; dicsekedni azzal, hogy van egy mobiltelefonja, egy ilyen helyen nem épp célszerű és praktikus; tudja, miféle hely ez, elvégre is gyakori vendég itt, akár már törzskártyás is lehetne, ha osztogatnának itt ilyeneket; végül inkább úgy dönt, először inkább szerez egy italt és csak utána néz újra utána, merre lehet a kis kedves, aki kirángatta őt ide ilyenkor; mire megkapja a whiskyjét, már azt is tudja, merre keresse (hihetetlen, hogy a felismerés isteni szikrája mégis csak rá tört, emlékeztetve arra, hol szokta megbeszélni a találkozóit, amikor erre a helyre kéri őket), így határozott, egy macska gráciájával megáldott léptekkel indul arrafelé, csk hogy pár másodperccel később hanyagul, félszeg mosollyal az ajkain dobja le magát a fiúval szemben a kanapészerű ülésre, lábait feltéve az asztal mellé állított, szabad székre.
- Régóta vársz?

Na nem mintha annyira érdekelné a válasz; egyszerű formalitás csak a részéről, főleg, hogy minden bizonnyal mindketten (vagy legalábbis Hades) tudják, hogy a pontosság esélye egyenlő volt a nullával az esetében; mégis, nem akarja azzal kezdeni, hogy "oké, itt vagyok, add a pénzem és menjünk mindketten a faszba", ennyire azért nem seggfej...
...vagy legalábbis legutóbb még nem volt, abból, amire emlékszik.

to rule the world you gotta stop pretending

A háttámla töri a gerincét. Erre akkor döbben rá, amikor fészkelődni kezd, próbálva úgy helyezkedni, hogy egyszerre legyen belátása az egész lokálra, és a fiúra is, aki félig-meddig vele szemben ül; a whiskys pohár kicsorbult pereme fölül méri őt végig, félárbocra engedett pillái mögül sandítva fel rá, próbálva kiismerni az arcán tükröződő érzelmeket. Valami nincs rendben vele; annyiszor találkoztak már, hogy ismerte minden rezdülését, legalábbis amennyiben üzletről volt szó, és most minden bizonnyal állíthatta, hogy a dolog nem lesz olyan gyors és egyszerű, mint amilyennek tűnt első látásra. Először talán ezért akarta megtudni, mi változott ez alkalommal; nem is játszik elsőre nyílt lapokkal, csak belekortyol a whiskybe, mintha egyszerű baráti találkozón lenne, amit nemsokára szándékozik ott hagyni, talán egyedül, talán nem. Ezen nem gondolkodott; néha előfordult, hogy egy-egy sikeres üzlet után, amikor még nem volt kedve hazamenni (és meg akarta ölni magában azt a fura, ismeretlen fantomfájdalmat, ami gyötörte már hónapok, ha nem évek óta), eltöltött még az emeleten pár órát, valamelyik szobában, vagy épp engedte magát a mosdó falához szegezni és megbaszni, de ezúttal nem igazán volt ilyen hangulatában... Vagy legalábbis nem volt még benne elég alkohol ahhoz, hogy ne gondoljon arra, ami esetleg visszatarthatná, már ha egyáltalán van ilyen dolog még.

- Mondtam, sose gyere pontosan, kölyök. - Ferde, félszeg farkasvigyort villant rá, egy pillanatra elengedve a tekintetét, amíg felhajtja a pohara tartalmának maradékát, és mire visszafordul, a fiú már mellette ül; nem bírja megállni, hogy a szemöldöke magasba ne szökjön, és már a nyelve hegyén lenne, hogy valamit mondjon, de megelőzik; és a szemöldöke még magasabbra szökik, és egy pillanatig meg is bánja, hogy ilyen gyorsan elfogyasztotta a whiskyjét, mert most jól jönne neki az a pár pillanat, amit az alkohol nyerhetne neki.

Igaz, nem lenne ellenére a dolog; eddig a fiú még sose baszta át, tehát simán megadhatná neki azt, amit akar, feljegyezve elméjének falán, hogy kreditre adta neki oda, amit akart, de valamiért nem volt olyan hangulatban, hogy elengedje úgy, hogy semmit se kap cserébe. Kicsit feszélyezte az is, hogy Eden mindvégig őt nézte, mintha csak lyukat akart volna fúrni a fején keresztül az összes gondolatához, hogy tudja, mire gondol; igazából nem látott volna ott semmi érdekeset, csak hogy megkapja azt a kreditet, csak nem ingyen, mert az senkinek sem jár, még neki sem.

- A kredit sincs ingyen, kölyök. Mit tudsz felajánlani akkor, ha már a pénzem nem? - Tekintetével az övét keresi, próbálva őt ezzel odaszegezni az üléshez, hogy ne mozduljon, még csak ne is merjen megrezzenni, amíg ki nem mondja, mit képzelt el; mert hát, aki ilyet ajánl, annak minden bizonnyal elképzelése is van, méghozzá elég konkrét, ami kivételesen kíváncsivá tette Hadest, még akkor is, ha tudja, hogy a kíváncsiság az első lépés a pokol felé vezető úton.

to rule the world you gotta stop pretending