Kala Rayne-Medova

Kala Darya Rayne-Medova

A tűzhányó kráterénél még senki se gyújtott rá egy cigarettára.

Manó ◆idestova 2 év ◆ nope

Életem története

-Ennyi?-kérdezi kezeit széttárva arcán a meglepett kétségbeesés sajátságos kifejezésével.
Én megvonom a vállam és bűnbánó mosolyt próbálok villantani, amiből végül csak szánakozó fintor lesz.
-Kala…ez most komoly?
Nem kiabál, nem tűnik dühösnek, csak csalódottnak és valahogy furcsán rezignáltnak. Ezt utálom a legjobban, ha valaki ordít velem és elküld anyámba, akkor legalább pontosan tudom hanyadán állok az illetővel,de most itt áll előttem Pete és halványlila gőzöm sincs arról mit is gondola rólam. Talán azt, hogy idióta vagyok vagy, hogy rohadék, hogy megcsaltam, hogy sosem szerettem. Mit tudom én!?
-Igen- nyögöm ki nagy nehezen, majd a hosszú körmeimet kezdem elmélyülten rágcsálni, hogy ne kelljen minden idegszálammal rá figyelnem. Szar vagyok az ilyesfajta dolgokban, egyszerűen nem megy. Nem bírom az érzelmi amplitúdókat, így, ha lehetséges igyekszem nagy ívben kikerülni őket, ezúttal nem jött össze. Pete a haját túrja, tekintete űzött, én változatlanul a körmöm rágom, mint egy idióta.
-Sajnálom, jó?
Ez most komolyan ki bírtam mondani a számmal? Megközelítőleg annyira hallatszom őszintének, mint a gyilkos véres bárddal kezében, miközben lelkesen bizonygatja, hogy ő nem ölt meg senkit, főleg nem az előtte fekvő áldozatot.
-Sajnálod. Én is sajnálom. De miért? Miért csinálod ezt?
Zavartan csavargatom egy hosszabb hajszálam és hirtelen nem jut eszembe semmi. Nincsenek jó indokaim, magyarázatom, de még valami félig hihető hazugságom sem, szóval kussolok. De rühellem az ilyen pillanatokat!
-Van valakid?-kérdezi már kicsivel erélyesebben, mint korábban.
-Nincs- jelentem ki, de előtte még hosszan és sértetten bámulok rá annak ellenére, hogy hazudok. Tulajdonképpen nem vezetem meg, abban az értelemben,ahogy ő kérdezi nincs senkim, nem voltam hűtlen. De ami az érzelmeimet illeti…na itt a komplikáció!
-Nem tudom, hogy mit mondjak, egyszerűen csak jobb így. Nem akarlak átverni, az szemétség volna, nem akarlak megbántani sem, attól olyan bűntudatom lenne, hogy aludni se tudnék, én meg eléggé szeretek aludni. Ennek viszont nincs köze a kérdésedhez. Látod? Faszságokat beszélek kínomban.
-Nem zavar. Szeretem hallgatni a faszságaidat- finoman elmosolyodik,de én nem viszonzom a gesztust.
-Éppen ez a baj! Ne szeresd és ne szeress engem se!-mondom ki azt, amire voltaképpen gondolok bármilyen rosszul is hangzik. Pete hatalmasat sóhajt és zsebre teszi kezeit.
-Ez nem tetszik? Hogy szeretlek? Hogy vigyázok rád? Hogy törődöm veled?
Olyan keserves ez az egész helyzet, hogy sírni tudnék…vagy hányni. Bár lehet, hogy egyszerre is menne a kettő bármilyen gusztustalannak hangzik.
-Valahogy úgy-mondom halk hangon. Tényleg ez zavar benne, hogy olyan biztonságos, letisztult és érthető körülötte minden. Nem tehet róla, de középszerű és én sosem szerettem az átlagosat, így ő sem maradhatott sokáig az életem része.
-Rendben van. Legalább már értem.
Megfordul és megy, el sem köszön, ez pedig valamiért fáj. Idióta dolog, de jobban örültem volna, ha látványosan kiborul, akkor nem aggódnék érte meg az elfojtott érzelmeiért. A franc egye meg, most már teljesen mindegy!
Miközben kifelé gyalogolok a parkból arra gondolok, hogyha hazaérek elmegyek fürödni, befejezem a Mester és Margaritát, elszívok egy cigit és nem gondolok erre. Akkor majd jó lesz, egészen úgy teszek majd, mintha nem tapostam volna bele Pete lelkébe páros lábbal.
Az út mellett ismerős autó, egy szürke Celica parkol, Mellette pedig egy vészesen ismerős figura álldogál arcán csúfondáros mosollyal.
-Dobtad végre?
Most már egyenesen vigyorog, nem is palástolja örömét, ettől pedig felkavarodik a gyomrom. És én még képes voltam azt hinni, hogy én vagyok a rohadt állat?
-Dögölj meg, Leo!-vetem oda, miközben előkaparok egy cigit a bőrkabátom zsebéből és rezignáltan dohányozni kezdek.
-Az olyan patkányok, mint én sokáig elélnek és te ennek örülsz, kis matrjoska babám-nevetgél, miközben pofátlanul járatja végig tekintetét egész testemen.
-Undorító vagy-állapítom meg szemöldököm fölhúzva, így próbálom palástolni mekkora hatással is van rám a közelsége. Valójában csak az az undorító, hogy libabőrössé válok már a nézésétől.
-Az lennék? Mégis alám vetetted magad.
Rám kacsint, ez a szemtelen,borzasztó,visszaszító, szégyentelen ember rám kacsint!
-Menj a kurva anyádba!
A hangom visszhangzik az üres utcán, ahogy újra megindulok,méghozzá sietősen. Lépteim puhák, szinte némák, ahogy tornacipőm talpa találkozik a kemény aszfalttal. Az öklömnek kellett volna találkoznia Leo orrával! Nem megy,ez sem megy. Nagyot szívok a cigimből és konstatálom, hogy egy gyengeelméjű, naiv picsa vagyok. Pazar, megint egy jól sikerült estét hagyhatok magma mögött.