barclay grosvenor edgcombe

Barclay Grosvenor Edgcombe

똥싸야돼

thorn ◆ 8 év ◆ még nincs

Életem története

„Mit csinálsz?”
„Van programod holnap estére?”
Eltűnődve bámulom a telefonom, a helyiség csekély megvilágításában szinte vakító fénnyel bíró kijelzőjén megjelenő aprócska és látszólag egyáltalán nem ártatlan üzenetet. Pedig, ha úgy vesszük, valójában semmi mögöttes tartalom nincs benne, attól függetlenül, hogy ezen pillanatban épp a szobám neonkék félhomályában, egy szál törölközőben nyomkodom a készüléket, miközben nedves hajamból kövér vízcseppek hullanak rá.
„10-kor pár haverral összeülünk kocsmázni, jöhetnél te is.”
Azt már nem említem, hogy az említett társaságból szinte mindenki a hajdani kosárcsapatom tagja volt, nehogy szegény primadonna megfutamodjon. Jobban belegondolva ez az egyik legelborultabb, legkétségbeesettebb ötletem a mostanában kigondoltak közül, melyet csupán az aláz minden téren, amely igent mondott Barbie nővérének meghódítására. Képtelen vagyok megérteni azt a nőszemélyt, halvány gőzöm sincs, mi járhat a fejében, a csinos kis pofija mögött.
A nőket minden tudomásom és eddigi tapasztalataim szerint jóformán két csoportra lehet osztani: vannak azok, akiket azért választasz, hogy a háztartásod része legyen, s büszkén mutogasd magad mellett feleségedként, valamint vannak azok, akiket csupán a szexért engedsz az ágyadba, ha méltó arra egyáltalán. Sajnos bármennyire is egyértelmű, ő melyik csoportba tartozik, talán pont az ellenkezőjét képzeli magáról, emiatt várja el, hogy hülyét csinálva magamból a nyomában loholjak még délelőtt is, amikor egyébként, normális, egészséges elmeállapotú emberhez méltón eszem ágában se lenne a campus területén tartózkodni. Vajon milyen őrült gondolat miatt áll még ellen, mikor mások a helyében már rég a lábaim előtt hevernének (vagy térdelnének)? Ugyanezen kérdés vonatkozik a drágalátos testvérére, aki cseszik válaszolni az üzeneteimre. Nem mintha különösebben vágynék a társaságára, de ugye a cél szentesíti az eszközt. Az más kérdés, hogy a csaj felszedésében való kudarc, valamint ezáltal a fogadás elbukása miatti megaláztatás helyett a sráccal való mutatkozással rontanám az imázsomat.
„Ha netalán úgy döntesz, velem tartasz (hidd el, nem fogod megbánni ;) ), leugrom érted.”
Szinte rosszul leszek magamtól, ahogy leírom ezen szavakat… komolyan, még egy csajnak se kellett így benyalnom, nehogy egy öcsikének, aki ráadásul olyan meleg, hogy belépve egy szobába minimum öt fokkal megemeli a hőmérsékletet – arról nem is beszélve, mennyire megizzasztja az embert a kín, amit a vele való mutatkozás idéz elő. Sebaj, nem futamodhatok meg, előbb-utóbb darabokra zúzom mindkettejük ellenállását, még nem jött el az ideje annak, hogy életemben először ne kaparintsak meg valamit.
„A nővéredet is hozhatod.”
Meggondolatlan ütöm be az üzenetet, majd észbe kapva törlöm, mielőtt a küldésre nyomnék. Számos kudarcba fulladt kísérlet után kezdem belátni, hogy pusztán jószándékból sem segít ki, ejtenem kell egy kis időre a témát – legalábbis amíg sikerül végre valahára választ kicsikarnom belőle – majd később, alattomosan, gerilla módjára fogom a nyakába zúdítani. Ha ez sem jön be, fogalmam sincs, mi tévő legyek… Van valami, amiről csupán én nem tudok? Banditet is a saját neme hozza lázba, mint az ikertestvérét?
„Ps: amíg nem válaszolsz, minden egyes percben utcára tesznek egy ártatlan kiscicát valahol a világban. Ne tedd ezt velük, írj!”
Fáradt sóhajjal vetek még egy utolsó pillantást a telefonra, mielőtt a derekamra köré tekert törölközővel együtt az ágyra dobom, hogy majdnem felbukva a szoba közepén árválkodó kosárlabdában végül a gardróbhoz térve kerítsek magamra alsót. Szinte a semmiből előtörve ismerős érzés kerít hatalmába, melytől kevésbé józan pillanataimban a frász kerülget. Lopva pillantok hátra az abból az irányból szűrődő halk, surranó nesz felé kecses, szinte táncszerű mozdulatokkal közlekedő lidérc alakját pillantva meg fekvőhelyem irányába loholni.
- Xerxes… - Hangom viszonylag higgadt annak ellenére, hogy sejtem, miféle elvetemült, galád szándék vezéreli. Jól ismerem már, engem vizslató ártatlan tekintete, együgyűnek tűnő csukafeje nem téveszt már meg, egy apró mozdulata is elég, hogy az én testem is elinduljon. Nem hiába származik díjnyertes tenyészetből, elég intelligens ahhoz, hogy rájöjjön, lebukott, hosszú lábaival azonnal leküzdve a céljától elválasztó pár métert kapja hatalmas pofájába mobilom. Szinte látom arcán a gúnyt, mivel azon naiv gondolatomat jutalmazza, hogy azt hittem, képes vagyok lekörözni egy agarat.
- Xerxes, add azt ide… Hé, ne csináld, mi van, ha pont most válaszol? – Csontig hatoló roppanással felel kérdésemre helyette is a készülék, melytől ösztönösen kellemetlen borzongás járja át testem. Hány telefon is lelte halálát fogai által? Négy? Nem mintha sok kilátásom lett volna arra, hogy visszaír…
Próbálva emészteni magamban annak tényét, épp a kutyám ment meg attól, hogy saját magamból csináljak hülyét, s később minden önbecsülésem elveszítsem. Végül hagyom, hogy tovább végezze pusztító tevékenységét, épp az ilyen helyzetek miatt van több telóm. Ha megunta, kihalászom a simet és a memóriakártyát… majd akkor folytatom tovább küzdelmem Halcyon figyelméért…