Néha jó lenne őket elhallgattatni. Csak azt mondani, hogy 'fogd már be, hagy koncentráljak a dolgomra!', de olykor ez nem megy. Nem ilyen egyszerű. Azok a baljós, apró, ámbár roppant hangos, kvarcos kis hangocskák mégis sátrat vernek az agyunkban. Van, hogy napokig nem tudunk miattuk aludni, mert folyton-folyvást ugyanazt mondogatják. Esetemben például ezt:
"Megcsal, megcsal, megcsal." Megállás nélkül. Esténként ugyanis mikor lefekszünk, a sötét plafont, a fáradt, pirosas szemem, a képzeletem teleírja hatalmas, rikító fehér szövegekkel, amik mind ezen egyszerű, utálatos szavak többszörösei. Szinonimákat használ a cseles lelkiismeret, mikor már azt hiszi az ember nemigen figyel oda rá. Pedig ha tudná, hogy téved. Méghozzá mekkorát téved! Hiszen mi, egyszerű emberek, egyszerű és a szerelemtől buta, csökönyös, könnyen befolyásolható emberek minden szavát úgy isszuk, akár a legfenségesebb bort. Éppen ezért mindig el is gondolkodunk rajta, a mondanivalóján. Vajon igaza van, vagy ez mind csak egy kis aggodalom? És ha nem is téved, mit tegyek? Akkor én vagyok a hibás, az én bűnöm, hogy hűtlen?
Hetek óta ezeket a kérdéseket rakom fel magamnak megállás nélkül. Mikor sütök, mikor telefonálok, mikor dolgozom, mikor festem a körmöm, mikor a mosdóban vagyok, mikor zuhanyzok, mikor alszom, mikor lélegzem... Olykor-olykor még a sírógörcs is elkap. Van, hogy a legrosszabb szituációkban, a meetingeken, a családi, baráti találkozókon, mikor a legerősebbnek kellene mutatnom magamat. Ilyenkor mindig a jól bevált módszert alkalmazom. Felpofozom magam. Furcsa mi? Engedd mégis, hogy megmagyarázzam. Nyugalom nem vagyok elmezavaros, sőt ha úgy vesszük ez az elmezavar egy másik véglete. Talán túlontúl képben vagyok a saját képességemmel, a személyiségemmel és ezért büntetem magamat. Sőt, akár az is benne lehet, hogy kiskoromban igazán kevés, méretes pofont kaptam.
Persze ezt most nem panaszkodásnak szánom.
Ezernyi ok van, amiért sajnálni lehetne, de ez nem az. Az viszont igen, ami egyenesen a "number one", hogy ebben a pillanatban kaptam rajta a feleségemet egy másik nővel a közös ágyunkba.
És ez hogyan is érint? Muszáj a legbugyutább kérdéseket feltenni?! Elég lenne a rám néznének. Ha rám néznél te elbaszott lelkiismeret! Mondd, ezt akartad? Megkaptad! Hittem neked, és igazad lett. Most meg itt állok a küszöbön, akár egy hülye, egy illetéktelen, mintha ez nem is az én otthonom lenne.
Könnyes szemmel nézem a feleségemet, a nőt akit annyira imádok még most is -mindennek ellenére-, pedig egy másik asszony izzadsága teríti be.
-
Engedd, hogy megmagyarázzam! - sietősen pattan ki az ágyból, ruha nélkül fut a bejárati ajtót közelítő alakom felé. Mikor a kezem a kilincsért nyúl, hideg kacsója a vállamat érinti. Mindig is imádtam, hogy szex közben is hideg volt a keze. De ettől most csak a rosszullét fog el.
-
Félreérted, Nay - a hangja annyira nyugodt, hogy ez engem dúl fel.
-
Mit akarsz megmagyarázni, Carol? Azt, hogy amíg én minden egyes nap a családunkért gürizek, te addig a titkárnőddel hetyegsz? Ezt?! - mutatok indulatosan a hálószobánk felé, ahol már az öltöző felebarát árnyékát festi fel a lemenő nap fénye. -
Már ne is haragudj, de pont nem érdekel a magyarázatod - kacagom el magam szarkasztikusan. -
Holnap küldetem az ügyvédemmel a válókeresetet - dacból jelentem gyorsan lezártnak a közel másfél éves házasságunkat, amire csak a magam után erősen becsapott ajtó hangja teszi fel, arra a bizonyos i-re a pontot.
***
Hatalmas bőrönddel, sajgó szívvel, hamis mosollyal érkeztem haza. A gyász mind az öt szakaszát sikerült magam mögött hagynom az idő alatt, míg leszerveztem az utamat.
1. Tagadás és izoláció: igen, igen, igen. Mind bevetve. Minden hangposta törölve, teljes elszigeteltség egy egész hétre a legnyugtatóbb, legzöldebb hotelbe, amire a saját megtakarításomból telt. (A családi kassza bevetése ugyanis túl feltűnő lett volna). Csak én és a hatalmas doboz csokifagyi egy melegágyban. Na meg persze Bridget Jones. Ha már a szőkék igazán a gyengéim...
2. Harag: Gyűlölködés, szitkozódás, ordibálás. A lehető legocsmányabb kép keltése Carol-ról. Mindezt a mellettem ülő idős hölgynek, akinek természetesen ki volt kapcsolva a hallókészüléke.
3. Alkudozás: Átszállásoknál. Mikor csak vársz, és vársz a gépre. Baromira unod magad, a fejedben ezer kérdés ver sátrat, és csak nézed a telefonod kijelzőjét. Amin az ő száma virít. Vajon hívjam, vagy ne hívjam?
4. Depresszió: Mikor a következő út alatt megtalálom A pszichológust. Akinek a vállán kisírom magam, elmondom az egész szorít, aki - a rengeteg zsebkendő mellett- támpontot ad, biztat. Hiszi, hogy lesz egy új, egy jobb.
És végül...
5. Elfogadás: Leszállva a tömegközlekedési eszközről, ugyan egy hamis mosollyal az arcodon, de elfogadva és már félig elengedve a múltat, rohanni a családod felé. Akikről tudod, hogy várnak, bíznak benned és akik a történeted mindössze 25%-áról tudnak maximum, és még azt sem teljesen pontosan.
Hiszen
Jake volt akkora fasz, hogy apai engedély nélkül kérte meg a kezemet, majd megszöktet az országból, aztán képtelen volt egy teljes éven át felcsinálni, akarom mondani megörvendeztetni egy unokával a szüleimet, majd megcsalt a titkárnőjével.
Igen, tudom, ez így elég ferde. De éreztem, hogy bár a szüleim tudnak a biszexualitásromról (akarom mondom a homoszexualitásomról, de pszt!), nem hagyták volna, nem adták volna a Carol-lal való házasságomhoz áldásukat. Épp ezért - ferde írói hajlamaimnak köszönhetően - megszületett Jake. A tapló, ámbár roppant szexi férfiállat, aki megszöktetett, akár Rapunzelt a saját hercege. Ugye milyen romantikus?!
És, hogy mégis hogyan lehet ez a sztori még őrültebb? Nos ugorjunk az időben még egy kicsit. Csupán pár hónapot, mikor az idióta bátyám megint a farka után ment. Bár, ha úgynézzük ezt most annyira nem is cseszte el. Vagy a szüleim nem. Mindegy, nem ez a lényeg. Hanem ez, hogy a régi ismerős hangocskák újra felszólaltak a fejemben. Immár egy sokkal édesebb kijelentéssel.
"
Kapd el a szőkédet gyorsan, Roberts!"