Scarlett && Chaos

- Nem, anya, nem felejtettem el rezerválni őket. Persze. Vettem már ki szabadságot. Mi? Nem. - Moon Hyun Jae lustán dőlt hátra a kanapén, cicás mamuszba bújtatott lábait feltéve a jobb napokat is látott kávézóasztalra, vagy egész pontosan az annak tetején álló kartonra, amiben az oldalán díszelgő felirat szerint törékeny dolgok voltak; lassan három hete volt már, hogy kiköltözött a belvárosi apartmanjából abban a külvárosi házba, amivel már korábban szemezett, de amire eddig nem szánta rá magát. Most, hogy már az ő tulajdonában volt, nyugodtan hajthatta álomra a fejét; de a költözés velejárója volt az is, hogy minden kartonokban tornyosult még a feje fölé, a rengeteg könyve és egyéb cucca a plafonokig polcolt dobozokban hevert még és ő le sem tagadhatta volna, hogy esze ágában sem volt kipakolni őket még hosszú ideig... Vagy legalábbis addig, amíg vissza nem tért volna abból az utazásból, amit a szüleivel szervezett a nagyanyja kilencvenedik születésnapjára vissza, a szülővárosába.
Nem mintha annyi kedve lett volna utazni; a családja mindig is konzervatív volt, olyan, amit még a régi értékrend szerint neveltek fel és a szüleinek is, akik valamivel nyitottabbak voltak a huszonegyedik század szenzációira, nehezére esett elfogadni, hogy az egyetlen fiukból nem lett sem ügyvéd, sem orvos, de még csak fontos ember sem, csupán egy mezei virágkötő, aki ráadásul két lábon járó festővásznat csinált magából, a pénzét pedig, amiből a házat vette, illegális ügyletekkel szerezte meg, a virágüzlet kulcsra zárt fiókjából árulva a különböző tudatmódosító szereket. Bár egyszer megígérte magának, hogy otthagyja az ipart (hiszen lehetősége lett volna rá, a férfi, akinek dolgozott, meglepően megértő volt és engedte volna szabadon elmenni, hiszen tudta róla, hogy nem árulja el, bizonyította már a lojalitását a hosszú évek alatt, amíg neki dolgozott), a mai napig kitartott mellette; de ki ne tette volna ezt meg, amikor ingyen szolgáltatták neki a kábítószereket és azt is megengedték neki, hogy ingyen és bérmentve ki is próbálja őket?
- Rendben. Persze, kinyomtatom őket. Hétfőn hatkor a reptéren? Ott leszek, persze. Üdvözlöm apát. Szia. - Hanyag mozdulattal dobja félre a telefont a kanapéra; igaz, a jobb napokat is látott xiaomi úgy pattan vissza a bútordarabról, mintha csak trambulinra dobta volna és beesik valahová a bútordarab mellé állított kartonokra, amit Moon Hyun Jae csak egy nehéz sóhajjal nyugtáz és hálát ad azért, hogy pár órával korábban megbeszélte már a ma esti vendégével, hányra jöjjön; hiszen ha most kéne metaforikus fejest ugrania a dolgait rejtő kartondobozok közé, minden bizonnyal elsírná magát. Nem mintha annyira sírós fajta lett volna, csupán a hideg rázta annak a gondolatára is, hogy valamikor neki kell kezdenie őket kipakolni, hiszen az alatt a néhány óra alatt mennyi más dolgot csinálhatna!
Igaz, a telefonja azért is jól jönne neki, hogy a wikipédián kutakodjon az új anyag után, amit kapott; amennyiben az emlékezete nem csalta meg, a neve meszkalin volt és az intenzíven hallucinogén szerek csoportjába tartozott; korábban lusta volt utánanézni, meg ezzel a munkahelyén nem is foglalkozhatott, főleg, hogy rengeteg megrendelése volt, amikkel foglalkoznia kellett; viszont bekapcsolni a laptopot sem volt kedve csak azért, hogy olyan apróságokkal foglalkozzon, mint a mellékhatások. Hiszen még csak péntek este volt, az valami abszurd esemény lenne, ha legkésőbb vasárnap estig nem józanodna ki, ugye?
De egyedül semmi értelme nem lett volna belekóstolni a kristályos anyagba, Scarlett viszont még a láthatáron sem volt; de ha ezt a pár órát kibírta, miközben rá várt, az a pár perc már semmin sem fog változtatni; addig is megszámolhatta a nem létező repedéseket a plafonon, vagy elgondolkodhatott azon is, mi lehet a lábai alatt lévő kartonban, amire a rajta lévő jelek szerint nem is lett volna szabad rátehénkednie úgy, ahogy azt megtette.