sing me to sleep

Szeretnéd, ha madár lennék? Elrepülhetnénk, messze innen. Egy helyre, ahol csak mi vagyunk, csak mi és a szerelmünk, semmi más, semmi, ami zavarhatna minket. Az idő sem létezne, így nem maradna kifogás, amivel ott tudsz hagyni. Csak az enyém lennél. Én pedig már itt is, a jelenünkben, ahol létezik idő, léteznek mások, létezik az én családom, a tiéd, a kislányod, a nejed, a kifogásaid, én még itt is csak a tiéd vagyok. Agresszívan gyűröm a kis papírlapot a markomba. Hangosan adja meg magát, elég hangosan ahhoz, hogy zörrenése betöltse az egész tantermet. Mindenki rám néz; legtöbben csak egy pillanatra, de egy szempár rajtam felejti magát, gazdája néhány pillanatra megáll a beszédben. Gyakoroltam, hogyan nézhetek rá hűvösen, érzelmek nélkül, ahogyan ő szokott, ha mások között vagyunk - és otthon, a tükör előtt egészen jól is ment, de most, éles helyzetben az arcizmaim hirtelen elfelejtik a mozdulatsort. Csak bámulok rá, idiótán pislogva, és a nadrágom zsebébe rejtem az összegyűrt papírfecnit. Semmi esély nincs arra, hogy nem vette észre, de talán, ha ma nagyon szorosan állt mellém, nem akarja megnézni. Nem akarom, hogy lássa. Tudja, mennyire fontos nekem, pontosan tudja, mit érzek iránta, azt mégis próbálom takargatni, hogy éjt nappallá téve róla álmodozom. Még ilyenkor is, amikor látom. Csak akkor nyugszom meg, ha ketten vagyunk. Olyankor nincs szükségem álmodozásra. Olyankor kikapcsolok mindent, de addig képtelen vagyok másra gondolni.
Megbabonázva nézem, ahogy újra beszélni kezd. Nem hallom, mit, csak látom, ahogy mozog a szája. Csak arra fókuszálok, elnézem, ahogy formálja a szavakat, és elképzelem, hogy mást mond, mint amit valójában. A fejemben nagy átéléssel ecseteli, mit szeret bennem. Vagy épp azt, hogy ma kivételesen nem hivatkozik az időre, nem lép le, és velem marad. Hogy végre nem lesz kifogása, és megnézi a Kurt Cobain posztert a szobám falán, amit már régóta ígérget. Még sosem volt nálam. Pedig nem is tudja, hogy bejárónőnk van, így nem lennénk teljesen egyedül.
Végül, ahogy mindig, most is a csengő hangja töri meg a varázst. Ez az utolsó óránk. Talán neki is. Lassan pakolok, olyan lassan, hogy mire teljesen végzek, az utolsó osztálytársam is rég kiszivárgott a teremből. Csak mi vagyunk. Csak te és én.
Lassan lépkedek az asztalához, útközben próbálom lassítani a szívverésem. Ha így folytatja, a végén még a szomszéd teremben is hallani fogják.
- Szóval, tanár úr - előveszem a leggúnyosabb hangnememet, és szorosan előtte állok meg. - Mit csinálsz holnap délután?
Körbepillantok a szemem sarkából még egyszer, mielőtt felsimítanék a karján. Persze, Noel, próbáld csak eltusolni azt a papírfecnis incidenst...

Ha valamiről nem beszél az ember a világon senkinek, az tulajdonképpen olyan, mintha az a valami nem is létezne. Nem mondhatom el. Nem beszélhetek róla senkinek, senki nem láthatja. Épp ezért nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy nem csak a fejemben létezik ez az egész. Valósnak tűnik, de léteznek olyanok, akiknek az is valósnak tűnik, hogy földönkívüli lények másznak be az ablakukon, és beszélnek hozzájuk. Állhat Ő itt előttem. Beszélhet hozzám, de attól még lehet, hogy a két dolog semmiben nem különbözik egymástól. Senki nem mondja, hogy nem csak képzelem, hogy tényleg itt vagyunk, így, és ez a valóság. Senki. Vajon meddig lehet így bírni?
Talán nem sokáig, talán holnapra már eltűnik. De addig is kiélvezem a látványát, a pillantását, a csillogást a szemeiben, ahogy rám néz, a mosolyát, melyet csak akkor látok, ha velem van. Elszédülök, ahogy magához húz. Közelsége nagyobb eufóriát okoz, mint egy füves cigi, vagy két üveg bor. Tompán hallom a hangját, de egyelőre képtelen vagyok gondolkodni valami frappáns, kicsit sem nyáltól csöpögő válaszon, mert az olyanok a saját számból utálom a legjobban. Nem kellenek a klisék. Most nem megy. Minden gondolatomat lefoglalja az, hogy közel van, és...
...a picsába, a papír! Kihagy egy ütemet a szívem, mikor érzem, ahogy kicseni a nadrágom zsebéből. Automatikusan hátrálok egy lépést, érzem, ahogy az arcom színe rózsaszínesebbre vált a szokásosnál. Miért nem bírja ki, hogy legyen valami, amiről nem tud?!
- Ömm.. ki.. ki mondta, hogy azt rólad írtam? - hebegem kétségbeesetten, mintha lenne más, akiről ilyesmit tudnék alkotni. Na meg, mintha lenne más hímnemű, aki előtt felvállalom, hogy vonzódom hozzá. Tudja jól, hogy nincs. - Inkább add vissz. Tök béna az egész, mintha Nicholas Sparks írta volna - kikapom a kezéből, újra összegyűröm, és egy tökéletes dobással hajítom egyenesen a terem másik végében álló kukába. Gyűlölöm Nicholas Sparksot. Tiszta nyál az egész.
Megkönnyebbülten fordulok vissza hozzá, miután sikeresen csináltam magamból kosarast. A poén az, hogy a magasságom bőven meg is lenne.
- Szóval... ma és holnap. Nagyszerűen hangzik - nyakát átölelve húzódom közelebb, testemmel olyannyira az övéhez simulok, hogy az orrunk összeérjen. Bár nem lehetetlen, hogy csak saját magamat kínzom vele. - Koncentráljuk először csak a mára. Bezárjuk az ajtót, vagy izgalmasabb, ha tárva van? - rávillantom a legszebb vigyorom, majd ajkaimat az övéihez érintem, csupán egyetlen pillanatra, mielőtt hátrébb húznám a fejem, hogy rendesen a szemeibe tudjak nézni.