don't let me drown

És észrevették. Az, hogy ők észrevették, már azt jelenti, hogy tényleg nagyon messziről, legalább mérföldekről bűzlök az önsajnálattól. Sosem kiabálnak velem, mindig hagynak magamban örlődni, soha nem vesznek tudomást arról, ha valami nem ugyanolyan, ha valami bánt - hisz a születésnapomat is előszeretettel felejtik el. Azért sem haragszanak, ha megbukok matekból, mert amúgy is leírtam magam azzal, hogy a Roundview-ba vettek csak fel, az általuk kinézett elit gimikbe bekerülni esélyem sem lett volna. De akkor kiabáltak. Kiabáltak, mert nem nézne ki jól, ha azt kezdenék terjeszteni, hogy Maddoxék fia depressziós lett. De mitől? Még jobban kiabáltak, mikor megérezték rajtam a cigiszagot, aztán elmentek arra a kurva üzleti útjukra. Én meg, mintha nagyon fájna, kimentem Milával rágyújtani az udvarra - és ez volt az utolsó alkalom az elmúlt pár napban,amikor elhagytam a szobámat.
Mila megérti, Mila mindent megért. Felhordja nekem a kaját, felhozza ma is, noha tudja, hogy ma sem fogom megenni. Felém nyújtjta a cigisdobozát, én meg kihúzok egy szálat, és a nyitott ablakba ülök vele.
- Úgyis lesz másik - mosolyog rám, majd magamra hagy a cigisdobozzal. Egyre enyhébb a spanyol akcentusa, de még mindig megnyugtató. És mindig pontosan tudja, mi a bajom. Azon sem lepődnék meg, ha tényleg teljesen pontosan tudna minden egyes apró részletet. Ő lenne a világon az egyetlen, akitől elviselném, hogy tudja.
Úgyis lesz másik. Lehet, de egyik sem Ő lesz. Talán még csak hozzá sem fogható. És még vége sincs, én mégis már gyászolom. Rám tört egy újabb pánikroham, csak most napokig eltart. Már előre tudom, hogy nem árt hozzászoknom a hiányához, mert előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik. Egy gyerek, meg egy születendő elég komolynak hangzik. Egy gimnazista fiúcska nagyon nem, még akkor sem, ha megvan a képessége, hogy betegesen ragaszkodjon.
Feltámad kint a szél, besüvít az ablakomon, lefújja a könyvespolcról a legújabb firkálmányom a halott reményről, mely eddig takarta azt az egy könyvet, melyre most tekintetem esik. Azt még a Tündérkétől kaptam valamelyik szülinapomra. Akkor még csak ő tudta, hogy imádom. Fel kellene hívnom. Talán vele beszélhetnék, talán ő megértene, és nem akarna minden áron elítélni. Talán jó lenne, ha végre ki tudnám adni magamból ezt a sok szart.
Lomhán szívom el a cigit, egészen a szűrőig, a hamutálba nyomom, hadd heringpartizzon a többi csikk között. Felnyitom a laptopom, egyesével, lassan pötyögömbe a jelszót, mintha annyira helyetelen lenne, amire készülök. Nem az, csak nehezemre esik. Rákattintok a nevére, amely mellett ott virít a zöld kör, majd nagy levegőt véve kezdek el gépelni.
Szia! (: Ráérsz most? Át tudnál jönni dumálni?
Hangosan zakatoló szívvel nyomom le az entert. És látta.

Hogy miért akartam én két évvel ezelőtt barátnőt? Azért, amiért minden 16 éves homoszexuális srác. Pont azért. Mert már tudtam - csak a tagadófázis legelején szenvedtem önmagammal. Lett volna már akkor jó néhány olcsó ribanc, akik szívesen villogtak volna mellettem, és még nem is fájt volna, ha kihasználom őket, de a büszkeségem nagyobb volt ennél. Nem akartam olcsó kurvát, még akkor sem, ha nem tudhattam biztosra, hogy meddig bírok az érzéseimmel; na meg, akkor még az is számított, hogy a szüleimnek elég jó legyen a választottam. Vani tökéletes volt. Épp ezért utáltam magam miatta az első év után, mikor már majdnem kilábaltam a tagadófázisból, és mégis halogattam a szakítást. Majdnem egy újabb évig, úgy, hogy a testvéremként szerettem. Úgy öleltem át. Úgy csókoltam meg. Ezt nevezik gyávaságnak. A kamujárás utáni szakítás után megfogadtam, hogy csak akkor hívom, ha vészhelyzet van. Ha meg kell menteni önmagamtól. Most ez a helyzet, és nincs más, akivel tudnék erről beszélni.
A telefonom rezgésére összerezzenek. Néhány percig csak bámulom tovább a teli hamutálat, majd szinte remegő kézzel koppintok kétszer a képernyőre, hogy elolvashassam az üzenetet. Húsz perc. Szóval még mindig megvan az a jó szokásod, hogy sokáig készülődsz, Drága. Addig talán sikerül legyőznöm a gyomorgörcsöt, amit a találkozás miatt érzek.
Berugdosom az ágy alá a tálcát, amin Mila felhozta az ebédemet. Egy falat sem menne le a torkomon, de nem akarom, hogy Vani lássa, mennyire nem törődtem a szervezetem igényeivel az elmúlt pár napban. Újabb cigarettára gyújtok, hogy némiképp az is csökkentse a feszültséget a légkörben. Nem kell előtte még egy pánikroham is. Félek újra látni. Féleg mostanában mindentől, még a saját tükörképemtől is.
Bekopog. Nem szokott kopogni, tehát most feltételezi, hogy nagy a baj. Hogy tudatnia kell velem, nem az anyám készül berontani, hogy hisztizzen egy sort a cigiszag miatt, majd számon kérje, hogy miért lógok.
- Gyere csak, nyitva van - az ajtó felé fordulok, és mosolyt erőltetek magamra, amint benyit, és újra átfut az agyamon, mennyire rosszul vagyok összerakva. Nála gyönyörűbbet nem mindennap lát az ember. Nekem mégis inkább a saját nemem kell. - Szia. Biztos... biztosan nincs más dolgod? - biztosan lenne. Senkinek nem tartozik a kedvenc időtöltései közé, hogy másokat próbáljon vigasztalni. - Ömm... ülj csak le valahova. Kérsz valamit inni? Nem vagy éhes? - remekül tudod húzni az időt, Noel, gratulálok. Most, hogy tényleg itt van, már nem annyira vagyok kész kiönteni, miért zárkózom el mindenkitől napok óta. Valójában még magam sem tudom pontosan. Nem Josh, nem csak ő. Minden. Fogalmam sincs, mi az a minden...