Lennon Rae Foster

Lennon Rae Foster

You are the faint line between faith and blindly waiting.

Lerogyok a nedves földre, majd magamhoz húzom a térdemet. A poharamból kilögybölődik a kellemetlen szagú ital. Mindegy, úgysem ittam egy kortyot sem, csak szorongattam, hogy ne sózzanak rám egy másik pohárnyit. Sóhajtva hajtom le a fejemet, megpróbálok minél kisebb lenni. Ha csak eléggé belevájom a körmöm a lábamba, ha elég erősen nyomom a fejem a térdemnek talán eltűnhetek. Egy forró könnycsepp folyik végig az arcomon, majd még egy. Haragszom magamra, nem akarok itt bőgni, drámázni. Idegesem felszisszenek, ahogy fészkelődöm sikerül a pohár maradék tartalmát magamra önteni, most bűzlök a piától. Megpróbálom felitatni egy zsebkendővel, mintha használna valamit. Még szipogom, betömöm a használt zsebkendőt a szoknyám zsebébe, majd a táskámból egy tisztát varázsolok elő. Letörlöm az arcomat, csak szeretnék valahogy megnyugodni. Vizet szeretnék, gyerekkoromban, ha sírtam mindig vizet adott anyu, és ez a buta szokás még mindig megnyugtat. Nem tudom rá venni magam, hogy felálljak, és újra bemenjek abba a házba. Így csak mélyeket lélegzem, vagyis csak próbálok. Egyre ziláltabbá válik a lélegzésem, súlyok nehezednek a mellkasomra. A levegő ragacsos, megtapad a légcsövemben. Állj! Magamban elszámolok tízig, amíg benn tartom a levegőt. Kinyújtom az ujjaimat, kicsit remegnek, de majd elmúlik.
— Te kurva!
A szavak nekem csapódnak, mint egy pofon. Talán túl ismerős is az érzés, ahogy Aubrey fölém magasodva köpköd sértéseket felém.
— Slut-shaming? Komolyan? — Megpróbálom lerázni magamról a dolgot, mintha nem érdekelne.
— Mi a faszt keresel itt? — figyelmen kívül hagyta, amit mondtam. Nem is számítottam másra, az, hogy egyáltalán hozzám szól már egy lépés előre.
Nem tudom. Valószínűleg téged. Ezt nem mondhatom. Úgy kell tűnnie, hogy nem ő az egyetlen ok amiért kimerészkedem.
— Mindenkinek szüksége van arra, hogy kimozduljon — vonom meg a vállam. Nem tudhatja, nem mondhatom meg neki, hogy még mindig nem tettem túl magam rajta. A fülem mögé tűröm a hajam, majd megpróbálok felállni, azonban Aubrey lehuppan mellém.

— De miért tennél ilyet? — sírta Aubrey. Fekete szemfestéke a könnyeivel keveredve sötét maszkot alkotott az arcán. Vöröses haját az arcába fújta a szél, ahogy kisöpörte a szájából elkente a rúzsát. Mintha szétfolyt volna az arca. Fájt ilyen állapotban látnom, szerettem volna oda menni, letörölgetni az arcát. Nem ezt kellene éreznem.
— Had ne kelljen válaszolnom — magamat is meglepte a hangom reszelőssége. Hiába érzem a torkomban egyre följebb kúszó érdes követ, azt hittem engem ez nem fog meghatni. Valami buta módón úgy gondoltam, hogy sokkal erősebb vagyok, nem fogok sírni. Mintha már nem foglalkoztatna az egész, hiszen már nem is vagyunk barátok. A köteléket, ami annyi éven keresztül összefogott minket elvágták, a tetteim miatt nem hiszem, hogy valaha rendbe tudjuk hozni. Hülye vagyok.
— Tudni akarom! — állát felszegve néz vissza rám. Elszántnak akar tűnni, de én átlátok ezen. Az ajkai remegnek, csak egy vékonyka hajszál választja el őket a sírástól.
— Részeg voltam — összefogom magam előtt a karjaimat, védekezésül, mintha egy pajzs lenne.
— Ez — nagy levegőt vesz, sípolva kifújja. —, nem igaz. Sosem iszol!
Igaza van. Most már mindegy mit teszek, már biztosan elvesztettem Aubreyt.
—Azt akartam, hogy fájjon — halk suttogás, többre nem futotta. Képtelen vagyok ránézni. Hallom, ahogy zokog. Meg akarom érinteni a vállát, bocsánatot kérni, azt mondani, hogy minden rendben lesz. Még magamat sem tudtam áltatni.
— Mi a fennért kellett elmondanod? — hangja csupán lehelet az éjszakában. Miután kimondja a szavakat vállai megrázkódnak. Kezeivel takarja el az arcát, fekete ujjlenyomatokat hagyva, ahogy letörli a könnyeit.
— Mert... — belemélyesztettem a körmeim a karomba, hogy a fájdalmat érezzem, és ne bőgjem el magam. Nem segített, könnybe lábadt a szemem, majd egy kövér könnycsepp végig szánkázott az arcomon. — terhes vagyok, és nem tudtam kihez fordulhatnék.
Hiába, amióta az eszemet tudom, szeretem őt. De ezt is elbasztam, ez már csak szokás nálam. Miért nem fogtam be? Miért kellet bevallanom, hogy szeretem. Ha csak egyszer be tudnám fogni a számat.

Mielőtt elfordítanám a kulcsot a zárban, letörölöm az arcomat, az ujjaimmal átfésülöm a hajam. Senkinek nem segít, ha bőgve, zilált külsővel jelenek meg. Az ajtón átszűrődik a gyereksírás felkavaró hangja. Ahogy lenyomom a kilincset, beterít a hang, visszapattan a falakról, bevájja magát a bőrömbe. Anya a konyhában áll, Jonah vöröslő fejjel üvölt a karjaiban. Ijesztően hátra vetett, kicsavarodott testtel.
— Sajnálom anya — Csak ennyire futja, a hangom reszelős, érdes sírásként hat. Jonah utánam nyújtja vékonyka kezét, rögtön utána mozdulok és magamhoz szorítom. Nem szabadott volna elmennem. A bűntudat lassan rágja be magát a testembe.— Nem fog többet előfordulni — fordulok anyához, akinek szőke haja egy lazán feltornyozott kontyban van összefogva. Néhány tincs elszabadult, kisöpri az arcából. Mindig is úgy emlékeztem rá, mintha mindig összeszedett, kifinomult nő lett volna. Olyan, akin azért mindig volt egy kis smink, ha cigarettázott rúzsnyomot hagyott rajtuk. Haját becsavarta, lazán a vállára engedve hordta. De amióta a ráncai elmélyültek az szeme alatt, a mosoly vonalán, és a haja elkezdett ritkulni, már nem törődött ilyenekkel.
— Ne ígérj ilyet — rázza meg a fejét —, tinédzser vagy, néha ki kell engedned a gőzt— arcán hamis mosoly játszik. Tudom, hogy csalódást okoztam, bár azt hiszem már megszokhatta. Inkább nem is veszekszik velem, csak hidegen közli, hogy a kicsi nem fogadta el az üveget, szoptassam meg.