Holt álmosan nyitom ki a csipáimat, és nyújtózom ki, de annyira hogy kevés híján lebucskázom az ágyról. Csodás, máris remekül indul a nap, még az ágy is kidob. Hűtlen disznó! Na mindegy, ha már így alakult akkor felkelek és a fürdőbe érve, majdnem megijedek magamtól. Jézus de karikásak a szemeim! Ezek az én szemeim egyáltalán!? Na jóvan, tudom ám, csak… huh. Többet kéne aludnom. Igen, határozottan többet ami azt illeti, akkor nem lennének ilyen hülye álmaim sem. Megdörzsölöm a szemeim, ahogy ásítva és vakarózva haladok a konyha felé, hogy felébresszem magam és megijesszem a vérkeringésem egy kis kávéval. Vagyis vér kerül a koffeinembe inkább, amennyi feketét iszom én. Meg energia italt, meg minden ilyesmit, csoda hogy nem állt még meg a ketyegőm. Na mindegy.
Kapcsolok zenét a telefonomon, ahogy a konyhába tevékenykedek és csinálok magamnak két melegszendvicset. Amíg sülnek, leülök a székre, és átböngészem a híreket, meg a facebookot, mert van olyanom is. Néhol jót röhögök, néhol a fejem fogom, és majdnem eldobom a kezemből a készüléket amikor csörögni kezd. Megijedni? Ki, én? Soha! Ahogy megnézem a kijelzőt, ki is nyomom. Nem vagyok kíváncsi anyámra jelenleg… meg úgy… amúgy sem.
Elgondolkodtató a dolog mi? Miféle egy gyerek az, aki nem szereti az anyját? Oh szeretem én, és a távollétét kifejezetten imádom. Mondjuk nem panaszkodom a gyerekkoromra, anyám kifejezetten normális volt ahhoz képest és a semmiből próbált felnevelni. Az apámat nem ismertem, és anyám sosem beszélt róla, vagy ha mégis, akkor is csak válogatott sértések közepette, akadozva és szeretettel kevert gyűlölettel. Ki érti a nőket… Szóval az is egy külön öröm volt hogy az angolos hangzású nevem mellé tökéletes mandulavágású szemem van, és minden ázsiai jegyet viselek, egyedül a magasságot nem. Magas vagyok, az ázsiaiak többsége meg ugye picike. Én meg nem. Na mindegy, tehát lényeg a lényeg hogy anyámmal jól kijöttem, amíg tinédzser nem lettem, és rá nem jöttem hogy anyám a munkájába menekül, hogy ne kelljen engem nevelnie, vagy velem foglalkoznia. Én megoldottam magam, elkezdtem magam társaságot keresni, és rossz társaságba keveredni. Ez nem is olyan könnyű ám, vágod? Mármint a rosszfiúk baromi bizalmatlanok ám, nem vesznek be akárkit maguk közé és nem úgy van az hogy egyszer csak eldöntöm hogy az leszek, és kész. Nem, nem. Előbb fel kell mutatni valamit, és csak azután lehetsz tag. Nos, nekem is tennem kellett valamit, amivel kiérdemeltem hogy közéjük kerülhessek. Tudod, elég balhés jellemem van, de nem vagyok egy földre szállt démon, egyszerűen csak… Wild child.
Szóval ahhoz hogy az lehessek, el kellett szívnom két cigit egymás után, és valami apróságot kellett rongálnom. Mondjuk valamelyik tanárunk hirtelen durr defektet kapott vagy egy farok lett a motorháztetőre rajzolni. Ilyesmi. Megtettem mindent, és kiérdemeltem a jogot, hogy velük bandázhassak, kimaradjunk késő éjjelig, és be se menjünk az első órára. Jól éreztem magam köztük, szabadnak, és tudtam hogy én így akarok élni később is. Szabadon, nem ostoba szabályok közé szorítva. Az érettségi elég nehezen ment de azért meglett, és onnan…. Nem volt megállás.
Kerestem a társaságot, és a banda fele iskola után is együtt maradt, segítve és támogatva egymást, mert az mindig is megvolt, és ha valaki szarakodott valakivel, azt keményen megtoroltuk. Senki nem köthetett belénk, és beszálltunk az éjszakába hogy úgy mondjam. Előbb csak cigi és fű, vad, alkoholmámoros bulik, később már drog is bejátszott. Partydrogokkal kezdtük, aztán mentünk az egyre mélyebb víz felé, és nem mondom hogy nem szálltam a pokolra a többiekkel. Megjártam a mennyt és a poklot is, sokszor azonban csak vigyáztam a többiekre amolyan őrangyalként. Belegondoltam mekkora biznisz van ebben, és hogy bele kéne szállni. Én beleszálltam. A többiek nem akarták veszélyesnek ítélték a dolgot, ők csak lazulni akartak, és bulizni, szállni és meghalni, míg én üzletet csinálni. Belevágtam hát, egyre inkább. Kis halacska lettem, a bulikat jártam, és minden éjjel tömött zsebbel végeztem. Aztán már közepes halacskává nőttem ki magam, nagyobb mennyiséget bíztak rám, és én annak rendje és módja szerint elosztottam szinte mindig mindent, mert egy megnyerő rohadék tudok lenni, akit nem tudnak figyelmen kívül hagyni. Tudod olyan rámenős csávó, akinek végül beadod a derekad mert jófej és partyface. Na ez vagyok én, ha melózom.
Nagyjából 23 lehettem, tehát alig nagykorú amikor elkezdett érdeklődni irántam a yard, így hát szépen a nyakamba kaptam a tappancskáimat és elhúztam a csíkot még a környékről is. Így kötöttem ki Bristolban. Aztán történt még valami. Mivel ugye apámat sosem ismertem, nem is kerestem és nem is tudtam róla sok mindent. Egyik barátomnak fülébe jutott hogy kicsoda is ő és utánanézett kicsit, és kiderült hogy van egy bátyám. Ami azt illeti… az apám is lehetne mert több mint 20 év van közöttünk, de úgy tűnik a vén kecske is megkívánta még a sót, és anyámat. Úgy döntöttem hát, utána nézek kicsit az én kedves féltestvéremnek, és szereztem is egy két adatot róla. Mert hát ugye a szép szemeim, és a mosolyom, sok nő szívét lágyítja meg és veszi rá hogy segítsen nekem. Na mondjuk, nem csak nőkét… miért korlátozzam magam csak rájuk? Tele van a világ jó pasikkal és csajokkal, és vagyok olyan címlapfiú hogy ne legyen önző. Gyakorlatilag… bárki megkaphat. Egy csóka, egy éjszakára, egy hétre… Pózolok mellette, de a szívem… azt ne keresse senki. Rég meghalt. Megölte a magány és csalódás, de a testiség… Ki tudja, lehet egyszer valaki majd meglágyítja a szívem. Végül, minden lehetséges nem?
Az emlékeztető ránt ki a merengés szerű álomból, és kiveszem a meleg szendókat a sütőből, hogy megegyem őket, és aztán… aztán egyetemre kell mennem. A látszat fontos, az mindig fontos.
by 
