Azt mondják, néha morbid a humorom. Kiverte a biztosítékot, mikor a múltheti bioszon a halálos betegségekre terelődött a szó, én pedig nem elég halkan jegyeztem meg, hogy szívesen beszélnék egy haldoklóval. Nem volt visszaút, ki kellett fejtenem. Megkérdezném, milyen. Tudni, hogy már csak néhány szempillantásnyi idő választ el attól a másik világtól, amiről annyian beszélnek. Hogy ott jobb. Hogy ott nincs szenvedés. Ha nem örülne, meggyőzném, hogy jobb lesz az. Jó lesz. Végül megkérném valamire: Tesó, ha találkozol Istennel, szólj már neki, hogy szar élet van, légysz'. Ez után jött a botrány. Kiröhögtek, vagy csak halként tátogva bámultak, néhányan beszóltak, a depressziós osztag megértően bólogatott, a tanár beszólt. Szerinte nem kéne nyavalyognom, mikor gazdag családban nőttem fel, és egyetlen gyemekként száz százalék, hogy öröklöm a vagyont. Nem bírják felfogni, hogy mi vagyunk a legszegényebbek: semmi másunk nincs, csak pénzünk. - Noel! Mi a francot csinálsz már megint? - az anyák néha úgy tudnak futni az ember felé, mint vadkanca. Kivenné a kezemből a cigarettát, ha nem tartanám elég magasra a kezem. A magassarkújában is jó másfél fejjel tornyosulok fölé. Fújtatva hagyja annyiban. Nincs erőm veszekedni vele, pedig szeretnék. Szeretem, ha veszekszünk, szeretem, ha kiabál velem. Legalább olyankor érzem, hogy némileg törődik. Nem akarom, hogy engedélyezze a dohányzást itthon, ha megengedné, az azt is jelentené, hogy leszarja. A szótlanság nem rosszabb semminél. - Léptem - szívok egy utolsó slukkot, majd a hamutartóba nyomom a csikket. - Mondd meg Milának, hogy ne várjon meg este, nemtom', mikor jövök. Csá, ribanc - és azzal a lendülettel szállok be a kocsimba, amekkorával ő elámult a ribancozáson. Nem nagy ügy, hívtam már így. Kocsival menni egy olyan találkozóra, ahol majd úgyis átülök egy másik kocsiba, marha nagy lustaság, és marhára Noeles húzás. Nem villogni akarok, nem felvágni előtte, de tizenhat éves korom óta csak bulizni indulok gyalog. A megszokás nagy úr. Utálom a rádiót, amióta tudom, hogy mi az. Nem keresem a tökéletes számot, csak egyetlen egy olyanra volna szükségem, ami bejön, mert a tökéletest egy örökkévalóságig kutathatnám. Így is elmegy az út fele a keresgéléssel. Marad így maximum kettő, amit hallgatva kimaxolhatom a vezetési élményt. Egyszer majd lelépek innen a francba. Egyszer, majd... Végül minden szar. Kikapcsolt rádióval, dübörgő zene nélkül állok le a parkolóban. Egész más ilyenkor látni az iskolát. A gyomorgörcs most nem a tanárok miatt kínoz. Nem úgy. Most csak miatta. Egy pillanat, amíg a motorzaj elnémul, én mégis lelassítom a fejemben. Valamennyire sikerül lenyugtatnia. Mindig idegesebb vagyok az átlagosnál, ha róla van szó. Beletúrok még egyszer a hajamba, és nagy levegőt vége szállok ki, egy gombnyomással zárom be magam után a kocsit. Tökeletesen sikerült az ő járműve mellé állnom. Ránézni nem merek. Még nem.
A hozzászólást Noel Jude Maddox összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 02, 2017 9:54 pm-kor.
roundview tanár
Darling, my name is
Isaac E. Crawford
• hozzászólások :
6
• kor :
40
• tartózkodási hely :
Bristol
• foglalkozás :
Angol nyelv és irodalom tanár
Tárgy: Re: watch me burn Szer. Jan. 25, 2017 12:54 am
Jude & Isaac
He put me through hell and I called it love.
Az már egészen nyílt titoknak számít a világ előtt, hogy mindennél jobban szeretem a kislányomat, mégsem mertem soha összehasonlítani az iránta táplált apai rajongásomat azzal, amit a kocsim iránt érzek. Szégyen vagy sem, nem voltam benne biztos, hogy ha egymás mellé tenném kettejüket, Izzy javára dőlne-e el a verseny. De hát egy 2012-es Camaro SS-ről beszélünk! Egy istenverte Camaroról! Évekig gyűjtöttem rá a fősuli alatt, nem egy gatyám és nem egy barátnőm ráment, de végül megszereztem. 5,7 literes, V8-as motorral, 288 lóerejű, 14 és fél litert fogyaszt 100 méteren, 6 másodperc alatt gyorsul százra, metálfényezésű, igazi fekete szépség. Egy Camaro! Korábban végeztem a papírmunkával, így amíg Jude-ra vártam a parkolóban, elkezdtem fényesre törölgetni a kocsim fényszóróit egy pamut ronggyal. Szinte teljesen egyedül voltam, a legtöbb kollégám már rég elhúzta a csíkot, így aztán senkit sem zavartam azzal, hogy halkan gügyögtem a kocsinak fényezés közben. Ha egyszer apuci pici drágasága... Az ismerős motorbúgást hallva felegyenesedem a lökhárító mellől, értetlenül, mégis érdeklődve figyelve, ahogy Jude a párhuzamos vonalak definíciójának maradéktalanul eleget téve leparkol mellém. Míg kicentizgeti, addig bedobom a rongyot a kesztyűtartóba, aztán összefont karral a motorháztetőnek dőlök, várva, hogy végre előmásszon a volán mögül. - Felvágós... - jegyzem meg kajánul vigyorogva. Mi másért jött volna autóval? Ha tudom, hogy lusta elsétálni a sulihoz, elé megyek és felszedem két sarokra a házától. Ezek a mai fiatalok... Jó alaposan végigmérem, a feje búbjától a cipője orráig végigcirógatom a tekintetemmel, mielőtt ellökném magam az autótól, hogy kinyissam neki az anyósülés felőli ajtót. - Szállj be! - A hangom sürgető, mégsem nézek rá, a környéket pásztázva tartom neki az ajtót, és ha beszállt, rácsukom. A pulcsim ujját ráhúzom a kézfejemre és letörlök egy foltot a Camaro kilincséről, aztán vidáman fütyörészve átballagok a másik oldalra, beszállok a fiú mellé. - Lábak a földön, és semmi előjáték az ablaküveggel! - emlékeztetem őt a szokott szabályokra, bár valószínűleg már jól ismeri a kocsim iránti megszállott rajongásomat, és pontosan tudja, mennyire kiborítanak az ujjlenyomatok az ablakon, vagy a morzsa a bőrülésen. Ezzel együtt azt is tudnia kell, hogy ő az egyetlen, akinek mégis elnézem, ha az ujjával a párás üvegre rajzolja a nevem, ha felpakolja a kesztyűtartóra a lábát, vagy épp bármilyen korhatáros dolgot művelünk a hátsó ülésen. Ekkor tűnik csak fel, hogy megint azt játssza. - Elég dögösen festek ma, nem szeretnél rám nézni? - Mintha csak az időjárásról érdeklődnék, közelebb húzódom hozzá, karom megtámasztom mögötte az ülés fejrészén, másik kezem pedig a tarkójánál jár már. Szórakozottan masszírozom ujjbegyeimmel a puha fürtjeit. - Jude... - duruzsolom halkan, vágyódva, aztán magamhoz húzom egy üdvözlő csókra, hátha ezzel jobb belátásra bírom, és végre rám néz - persze csak azután, hogy megszabadult a nyelvemtől a szájában.
A multiverzum elmélete azt feltételezi, hogy a mi univerzumunk mellett számos más univerzum is létezik. Köznapibb nevükön ezek a párhuzamos univerzumok. Vajon hány Noel van még, akinek az első igazi kapcsolata illegális? Talán egy másik univerzumban jók vagyunk. Normális életünk van, harmadik és negyedik felek, feleség és gyerekek nélkül, csak egymásnak élünk, és minden nap megkérdezzük, igaz-e ez az egész annyira, mint amennyire szép? Egy másikban még normálisabb. Ott talán nincs is közünk egymáshoz, vagy épp annyi, amennyi kellene; talán csak addig figyelek rá, amíg a kedvenc költőimről beszél az órán, és sosem álmodozom arról, amink lehetne. Vagy talán egy másikban nem kék a szemem, az övé nem zöld, én csóró vagyok, ő meg matekot tanít, és megbukok nála. Akárhogy is, most ez van. Most itt vagyunk. Nem vagyok hajlandó lemosni magamról a pókerarcot, még akkor sem, ha fél szemmel rápillantva is előjön már az érzés, amitől legszívesebben egész nap csak vigyorognék. Tartom magam, megszoktam. Ha nem bírnám moderálni az arcizmaim, érzelemmentes állapotba küzdeni őket, amikor kell, akkor hamar lebuknánk. Előbb vagy utóbb úgyis megkérdezné valaki, hogy miért van olyan jó kedvem, vagy épp miért olyan rossz, én meg előbb vagy utóbb úgyis elmondanám. Így sem vagyunk biztonságban. Csak egy kicsivel több alkohol a kelleténél és akár a szüleimnek és nagyon szívesen beszámolnék egymás szeretőiről - még így is, hogy tudom, akármennyi is a szám, soha nem válnának el. Sok a pénz, amit buknának rajt. Sokszor iszom többet a kelleténél. - Ugyan... éppen elég nagy jelenség vagyok, mi okom lenne felvágni? - és tényleg nincs. Nincs akkora képem, mint amekkorának messziről látszik, nem azért van saját járművem, mert nagyot dob a külsőségeken. Azért, mert lusta vagyok, szeretek vezetni, és mert a szüleim szerint nagyot dob a külsőségeken. Szó nélkül, lélegzetvisszafojtva teszek eleget a kérésnek, és beszállok; közben továbbra sem nézek rá, de tudom, hogy még egyszer körbenéz. Mindig ezt csinálja, sajnos jogosan. Ha csak arról lenne szó, nehogy észrevegyen valaki, aki esetleg köpne a nejének, a csomó a gyomromban még nagyobbra nőne, és a féltékenység is elöntene újra. De az állásáról van szó. Meg az én kitagadásomról a családból. - Lábak a földön, és semmi előjáték az ablaküveggel... - utánzom elvékonyított, hisztérikus hangon a szokásos mondatot. - A végén még ezt fogom írni a nevem helyett a dolgozatok tetejére, annyiszor hallom - forgatom a szemeim. Én is épp eléggé féltem az autómat. A legkamubb haverjaim se szállhatnak bele részegen, az apám nem vezetheti, az anyám meg rá sem nézhet, mert képes egyetlen pillantással is megkarcolni. Megértem az aggodalmát, a figyelmeztetés is jogos, mivel, ha nem lenne ilyen hosszú lábam, két másodperc telne el a beszállás és aközött, hogy fölpakoltam őket a kesztyűtartóra, a bepárásodott üveg sem úszná meg egy Shakespeare idézet, vagy Nirvana dalszövegrészlet nélkül. És nem is töröm magam soha, hogy betartsam bárki szabályait. - Minek? Néztelek éppen eleget órán - beszéd közben már meg-megremeg a hangom, a szívem készül kiugrani a helyéről, mikor közelebb húzódik. Ha ránézek, újra a hatása alá von, és megint nem fog létezni más, csak ő. Végül az is elég hozzá, hogy a középső nevemen szólítson. Nem sokan tudják, hogy létezik. Akik igen, azok sem foglalkoznak vele. Csak ő hív így, én meg csak azért szeretem. Tekintetem mélyen az övébe fúrom még, mielőtt elvesznék a csókjában, ezzel együtt befelyezzem mára a józan gondolatokat.
Jude kérdésére halkan dörmögve elnevetem magam. - Ambrose Bierce erre azt mondta egyszer: "Az egoista egy rossz ízlésű ember, akit sokkal jobban érdekel saját maga, mint én." De a te ízlésed nem lehet olyan rossz, hiszen velem lógsz. Habár alapvetően szerettem Jude stílusát, én biztosan kidobtam volna a kukába néhány göncét, és gyakrabban ültettem volna le elbeszélgetni egy fésűvel. Még sosem jártam náluk, hogy alaposabban szemügyre vehessem a ruhatárát, és elgondolkodtam egy pillanatra, adódik-e rá valaha lehetőségem. Nos, ha adódna is, biztosan nem a szekrénye elemzésével tölteném azt az értékes időt. - Feleselünk, feleselünk? Elviszlek kajálni, erre gúnyolod az öreget? - méltatlankodtam jókora rájátszással, a mellkasomra szorítva a tenyeremet és nagyokat sóhajtozva, mint valami vén fószer, akit mindjárt elvisz egy infarktus. Jude-dal lenni néha tényleg olyan érzés volt, ennek minden pozitív értelmében (már amennyire egy szívroham lehet pozitív). - Ugyan, kérlek. Tudom, hogy belőlem annyi nem elég... - valószínűleg csak viccnek szántam, hogy tovább oldjam a hangulatot, ami mindig olyan könnyedén beáll, amikor Jude próbál nem a hatásom alá kerülni. Azt hiszem. Nem, igazából kinézem magamból, hogy ez a játékos önteltség valójában teljesen komoly, és minden egyes szavamat úgy is gondolom, ahogyan mondom. Mit is mondott Bierce az önteltségről? A csókja megrészegít, szinte érzem, ahogy visszanyal a fagyi és pont hogy én kerülök az ő bűvkörébe. Magam sem gondoltam, hogy ennyire hiányzott, míg végre újra meg nem érzem az ajkát az enyémen, törékeny testét a karjaimban. Kihasználom a lehetőséget és magamhoz, a mellkasomhoz szorítom, hadd érezze a ruha alatt mindenemet, amit nem szégyell érezni. Szívem szerint el sem engedném, csak üldögélnék vele a kocsimban egész este, de valami sokkal jobbat találtam ki, ahhoz meg kénytelen leszek végre megemberelni magam és elindulni. Talán egy kissé túl durván, túl hirtelen töröm fel a csókot, kényszerítve magam, hogy elhúzódjak tőle. Mire Jude kettőt pislog, a motor felbőg, a Camarót pedig megtölti a rádióból felharsanó, '50-es évekbeli rock and roll érces muzsikája. Kikapcsolom, mert jobban szeretem az ő hangját hallgatni, amikor velem van. Elgondolkodva megnyalom a számat. - Már megint dohányoztál... - Nem tudom és nem is akarom leplezni a dorgálást a hangomban. Néha én is elszívok egy szálat, persze, de én harminc felett megtehetem, neki meg húsz alatt nem ezzel kéne szétroncsolnia a testét. Vagy ha már szét akarja, velem együtt kéne tennie, hogy láthassam, nem viszi túlzásba, nem fogad el idegenektől random slukkokat és nem kever bele esetleg füvet, vagy faszom tudja, mit. Ezek a mai nudlik egyre durvábbak önpusztítás terén. Ha lehetőségem lenne átugrani hozzájuk, nem csak néhány ruhájától szabadulnék meg, az fix. - Szóval, hogy telt a napod? - igyekszem nem kimutatni, mennyire bosszant, hogy csak pár lopott percet tudunk együtt tölteni az iskolában, és mennyire irritáló őt korabeliekkel látni úgy, hogy nem mehetek oda megmutatni, kihez is tartozik valójában. Az még rosszabb, amikor vége a tanításnak és azt kell találgatnom, éppen kivel és mit kavarhat, és vajon mennyivel érzi jobban magát, mint amikor velem van. Nem, azért harminc felett ilyesmit nem szokás csak úgy beismerni.
Tudod te, mennyire szexi, amikor régmúltszázadiakat idézel? Nagyon nem, de én elhiszem, hogy az. - Köszönjük szépen a napi bölcsességet. És akkor most ki is az egoista? - nézek rá kérdőn, egyik szemöldökömmel közelítek a hajvonalam felé. Ha kiskoromban hagytak volna érvényesülni, ha hagytak volna inkább könyveket olvasva gubbasztani a szobámban egy-egy villogós rendezvényen ácsorgás helyett, akkor valószínűleg elolvadnék a hasonló beszólásoktól, és eleve a stréberek közt ülve, az első padsorban csillogó szemekkel bámulnám minden egyes mozdulatát az órán. A gazdag és népszerű srác szerephez még a klasszikus irodalom örök legendái is soknak számítanak - de bőven kiválton azzal, hogy Kurt Cobain az egyetlen és igazi számomra, mindenki más csak a földi megtestesítője. - Ne tatáskodj már, az apám se lehetnél - nézem végig röhögve a színészkedését. Tizennégy év. Az nem sok. Nem sok. Nem sok. Legalább ötvenszer mondtam ezt el magamban még a legelején. Tényleg nem sok, ha azt kérdezik, hány órát aludtál a hétvégi buli után. - Azért viszel el kajálni, mert tudod, hogy imádok kajálni, és le akarsz nyűgözni. Vagy simán csak ágyba akarsz vinni - elvigyorodom a gondolattól. Mintha annyira ellenemre lenne a dolog, hogy el kell vinni kajálni érte... Bár tény, hogy az evés és az alvás a két kedvenc elfoglaltságom, aki akar tőlem valamit az jobb, ha ezt észben tartja, és pizzával, gumicukorral, hamburgerrel, sültkrumplival töm, amikor csak tud. Vagy vodkával, de az megint egy másik téma. - Ez egyre egoistábban hangzik. De igazad van - hogyan lenne elég? Őrült, aki meglégszik egyetlen tanórával, távolról bámulva egy ilyen félistent, bárminemű testi érintkezés nélkül. Ezért rémálom egy olyan nap, amikor el kell viselnem a délutánt nélküle. Az lenne, ha nem keresném olyankor mások társaságát. Mert megtehetem. Nincs köztünk semmiféle kőbevésett, csak a széparcú szöszi vagyok, akivel jobb a kocsiban smárolni, mint a nővel, aki hamarosan még egy szargyárat szül neki. Miért ne lehetne nekem is más? Úgyis tudjuk mindketten, hogy egyik megszeppent gólya, vagy részeg kamuhaver sem jelent többet nála. A közelébe sem érnek. Túl hamar szakad el ajkaimtól. Mintha elzárnák a vizet egy szomjazó elől. Nem tudom teljesen leplezni a csalódottságom, mikor visszahúzódom a helyemre. Így lenne ez öt perc, vagy tíz után is, bármeddig csókol, bármeddig ölel, túl kevés lenne. Részeg vagyok, kapdbeShakespeare, és mindig szomjazom. - Igen, a ház előtt, anyám pofájába - röhögök fel, mintha az tényleg olyan vicces dolog lenne. Egyébként sem szeretem kiteregetni neki az otthoni szennyest, de nem akarok fönnakadni a rosszalló kijelentésen. Nem bírom, ha rajtam kívül bárki meg akarja gátolni a lassú öngyilkolási folyamatot, amit évek óta végzek. Ahogy a zsebemben lapuló papírdoboz sem, melyben még tíz szál halál várja, hogy elszívjam. Na meg a népszerű szerep... a népszerű srácok szájából mindig cigaretta lóg ki, mert az olyan rosszfiús. Beiszom a látványát, néhány percig utoljára, majd az ablak mellett elsuhanó világ felé fordulok. Szép látvány, ahogy minden összemosódik. Mint a gondolatok a fejemben, ha nagyon akarok emlékezni a tavalyelőtti nyolcvanhatodik kedvenc filmem legjelentéktelenebb mellékszerepét játszó színész nevére. - Tényleg muszáj ilyen unalmas kérdéseket feltenned? - szenvedő pillantással fordítom újra felé a fejem. - Tudod, hogy utálom az unalmas kérdéseket. De ha annyira érdekel, ugyanolyan volt, mint a többi nap. Eddig - eszemben sincs megkérdezni, hogy az ő napja milyen volt. Még csak az hiányzik, hogy elszórjon egy apró morzsát az életének normális részéről! Elrontaná a kedvem, ma estére biztosan.
- Ó, én sosem állítottam, hogy ne lennék az. Néha elfelejtem, hogy a félszeg motyogás csak átmeneti állapot Jude-nál, és idővel magához tér belőle, aztán átkapcsol feleselő üzemmódba. Nem tudok mit kezdeni vele, már az ötévesem sem hallgat rám, akkor mit kezdenék egy kamasszal, aki tökélyre fejlesztette a lázadást? Jobban szeretem, amikor zavarban van, ugyanakkor olyan jó lenne, ha teljesen el tudna lazulni mellettem! Kicsinál ez a kettősség. Tessék, már kezded is. Feleselés indul. - Vagy mindkettő. Sőt, mindhárom, mert ha már az ördögi hátsó szándékaimnál tartunk, éhes is vagyok. Remélem, te is. Ahhoz képest, mennyire szeretsz enni, mindig az az érzésem, hogy éheztetnek otthon. Ezt nézd meg - átnyúltam a sebváltó felett és megfogtam a karját. Gond nélkül össze tudtam érinteni a hüvelyk- és a kisujjam az alkarja körül. Lefogadom, hogy a korabeli lányok ölnének az alakjáért, és bár tudtam, hogy sokat tud enni, mégis elborzasztott néha, milyen vékony. Az utat figyeltem, de a tenyerem lejjebb csúsztattam a karján, ujjaimat az övéibe kulcsolva odahúztam az ajkamhoz, gyors puszit lehelve a kézfejére. - Na meg persze az sem lenne rossz, ha a jóllakatás és az ágyba menés közben boldoggá tennélek egy kicsit. Oldalra sandítottam rá, de aztán rögvest váltanom is kellett, úgyhogy elengedtem a kezét és a figyelmemet újból az útnak szenteltem. Kíváncsi voltam, mikor tűnik fel neki, hogy kifelé haladunk a városból. Az biztos gyanús lehet, amikor elkezdenek megritkulni a lakóházak, helyette megszaporodnak a kopár szántóföldek és a fák, majd elhagyjuk az áthúzott Bristol feliratú táblát. - Hát én jobban szeretem a te ízed, Jude, a la nature. Kap tőlem egy dorgáló oldalpillantást, de eszemben sincs felróni neki azt, ahogyan beszél. Most nem a tanára vagyok, meg amúgy is, tudom, hogy mire futná tőle, ha igazán akarná. Nem véletlenül tetszett meg. Talán nem verseken nőtt fel, de tudna választékosabban beszélni, lepipálhatná az összes strébert az órámon, ha akarná. Kár, hogy mégsem teszi. Van ez a lazának tűnő, nagymenősködő stílusa, amivel ki tud készíteni, és sajnos elég ritkán enged csak mögé látni. De tudom, hogy ott vagy. Vagy képzelődöm és alapból minden diákomról ezt hiszem? - Ezt "érdekel, mi van veled" kérdésnek hívják - okoskodok. - Az unalmas kérdés az lenne, hogy van a nagyanyád. Akkor mi számít izgalmas kérdésnek? "Milyen színű alsó van rajtad?" Rajtam sötétkék. A nagyszüleim meg jól vannak, egyébként. És jó napom volt, köszi, csak kicsinál a papírmunka. Arra gondoltam, fel kéne vennem egy titkárnőt, hogy megcsinálja helyettem, vagy fizetni valamelyik kölyöknek. Nektek, nudliknak, olyan sok szabadidőtök van manapság, én meg nem győzöm javítani ezt a rengeteg dolgozatot. Nem is a mennyiségükkel van a baj, hanem hogy árad belőlük a töménytelen sötétség - panaszkodom tovább. - Te nem vállalnád, Jude? Te vagy az egyetlen az évfolyamon, aki eljut odáig, hogy egyáltalán megértse a kérdést. Nem mintha a jegyeid ezt tükröznék, de engem nem versz át. Szeretek sokat beszélni, na. Szeretem, amikor a hangom kitölti a teret, de azt szeretem a legjobban, amikor meghallgatnak. Nem véletlenül mentem tanárnak, ahol az a dolgom, hogy rizsázzak, a srácoknak meg az a dolguk, hogy néma csendben üljenek és figyeljenek. Tökéletesen illik hozzám ez a meló. Egyhangú tempóban haladunk a főúton a tenger felé, így szabad kezemet megpihentetem Jude combján, pimaszul magasan és vakmerően beljebb simítva ahhoz, hogy ne lehessen öntudatlannak nevezni a mozdulatot. Anatómiailag már nem is feltétlenül a combját markolgatom, de maradjunk meg inkább a líránál. - Nos, akkor mesélj valami izgalmasat.
- Ne is. Elég nagyot kamuznál vele - és ezzel a világon semmi baj nincs. Nem rossz dolog, ha az ember tisztában van azzal, mire képes egyetlen pillantása. Mondjuk, hogy elcsöppentse az iskola lányseregének felét, meg még azokat, akiknek titkon mindig is Draco Malfoy tetszett és rá sem néztek Hermione Grangerre. Igen, mint amilyen én is vagyok. A különbség csak az a többiek és köztem, hogy én megkaptam. Nem úgy, ahogy természetes lenne, nem beszélhetek róla senkinek, nem mutathatom meg, még csak nem is szabadna nyilvánosan együtt mutatkoznunk, de én tudom. Én tudom, hogy az enyém. Részben... - Nagyon vicces... Ha éheztetnének, nem lennének ilyen fasza kockáim - büszkén húzom fel a pólóm a mellkasomig, lepillantok a hasamra, mely ugyan ülőhelyzetben kevésbé szép látvány, de a haz kocka így is remekül rajzolódik. Még hogy éheztetnek! Ha rosszabb géneket örököltem volna, és annak megfelelően híznék, amennyit eszek, már nem férnék be a szobám ajtaján. Ajkai érintése a kezemen egy pillanatra elállítja a lélegzetem, és nem figyelek arra, hogy bent tartsam, amit túl nyálasnak vélek hangosan kimodani. Csak kicsúszik, mint a káromkodás. - Te mindig boldoggá teszel - már szívnám is vissza, amint kimondtam, ha nem lenne lehetetlen. Nem szabadna tudnia, hogy túl fontos. Eleve nem szabadna annak lennie. Valamennyire sikerül kikeverednem a rózsaszín ködből, amint elengedi a kezem. Ekkor veszem csak észre, hogy egyre jobban siet a kinti világ, egyre jobban mosódik össze a kép, és egyre messzebb vagyunk a belvárostól. Az áthúzott Bristol táblát látva beugrik a kép, mikor nyáron, úgy fél liter vodka és egy kis zöld után megmásztam és alkoholos filccel ráírtam a nevem. Vajon ott lehet még? - Jól van, oké, vettem - morogva mondok le a zsebemben lapuló öngyilkosságról. Majd elpusztítom, ha hazaértem, annak rendje és módja szerint úgysem lesz valami jó kedvem, amint végleg visszaszálltam a Földre. - Remélem, épp elrabolsz. Azóta várok erre a pillanatra, amióta nézem a Gyilkos elméket, pontosan tudom, hogyan szökjek meg - béna mentöőv, csak ne tudja meg, mennyire örülök annak, hogy elhagyjuk a várost. Megfojt az a légkör. Egy olyan helyen, ahol nem ismernek, nem tudhatják, mennyire romlott volt ez már az elejétől kezdve. Előttük tiszta lapot nyithatunk, és nem számít, hányan látnak. Direkt megragadom a sötétkék színű alsót, és kihasználva a kamaszkori hormontúltengést, eljátszom a gondolattal, csak hogy ne kelljen a többire figyelnem. Vajon hogy festene csak abban? És anélkül? Jó taktika lenne, ha a hangja nem rántana vissza a fantáziám legmélyebb pontjáról is. Az övé az egyetlen. Általában nincs szükségem olcsó képzelgések mögé bújni, ha csak ketten vagyunk. - Dehogy vállalnám, nem mosom ki más szennyesét. És rosszul tudod, közel sincs annyi szabadidőnk, mint ahogy azt egyesek gondolják. Ha meg éppen van, akkor azt nem unatkozással töltjük, hanem valami hasznossal, mondjuk alvással, vagy újabb tapasztalatokat szerzünk arról, hogy milyen az élet erősen illuminált állapotban - még hogy sok szabadidő... Talán volt valamikor, amikor még végig tudtam játszani a CoD bármelyik részét négyszer egy délután alatt. Manapság három opció közül választhatok kettőt: jó jegyek, elegendő alvás és megfelelő szociális élet. Számomra sosem volt kérdés az utóbbi kettő. - Bár talán bele tudnám valahogy iktatni a napirendembe, ha ez azt is jelentené, hogy több időd tölthetnénk együtt - váltok az álláspontomon némi gondolkodási idő után. Nem is próbálom tagadni, mennyire közrejátszott, hogy a keze eredeti pozíciójából a combomra vándorolt. Fészkelődés nélkül tűröm, mutatóujjam hegyével apró virágokat rajzolgatok a kézfejére. Az mégsem lenne szerencsés, ha én is a combját támadnám be, hiszen ő vezet. - Nincs olyan izgalmas sztorim, ami téged érdekelne -hacsak nem hallgatnád végig szívesen, melyik gólya hogyan smárol, vagy épp melyikük nézett nagyobbat az övön aluli tájak láttán.
Enyhén kileng jobbra az autó, ahogy megrántom a kormányt. A tekintetem úgy tapad a kockáira, mint az óvodásé a tv-s lego reklámra. Rögtön ezerféle kép jelenik meg a lelki szemeim előtt arról, hogy a nyelvemmel rajzolom körbe a vonalait... Gyors mozdulattal visszarántom balra az autót, mielőtt letarolnánk a szalagkorlátot. - Ha ki akarsz nyírni minket, mutogasd csak tovább a kockáidat, míg vezetek... Nem panaszkodom, szép kis halál lenne. A tekintetét azonban kerülöm, mert nem akarom beismerni, hogy már ennyivel beindított. Felhúzta azt a nyomorult pólóját egy kicsit, én meg rögtön úgy viselkedem, mint egy kanos spániel - kész őrület! Nekem kéne rá ekkora hatással lennem, nem fordítva. Csak akkor pillantok rá megint, amikor bűvös szavak hagyják el az ajkát. Ezek a legértékesebbek: a meggondolatlanul kiejtett, titkos szavak, melyeket lelke édes mérgébe márt előtte, és melyeket gondolkodás nélkül bekajálok. Egytől egyig. A szívem rögtön tócsává olvad, de képtelen vagyok felelni rá. Nem tudnék semmi olyat mondani, ami felérhetne az iménti kijelentéséhez. Ezért csak szelíden rámosolygok, hogy lássa, mennyire boldoggá tett azzal, hogy elárulta, én is boldoggá teszem. Felesleges lenne többet mondanom. - Kicsi, naiv szerelmem, tényleg azt hiszed, csak te nézel Gyilkos elméket? Esélyed sincs. Sosem fogják megtalálni a holttestedet - rávillantom a létező legelbűvölőbb vigyoromat. A szó szoros értelmében igazából tényleg elrabolom, hisz nem tudja, hova megyünk, elhagyjuk a várost, a szülei pedig semmibe sem egyeztek bele. De kizárt, hogy bántani tudnám. Legfeljebb lelépünk Mexikóba, nevet váltunk, bérelek egy dohos bérházat valahol és arra kényszerítem, hogy a testével szolgáljon élete végéig. Hé, ez nem is hangzik olyan rosszul! Látványosan forgatom a szememet, miközben a mellébeszélését hallgatom. Alvás, piálás, jól van, persze... Hát nem érted, miről szól ez az egész valójában? Amikor szünetet tart, jelentőségteljes pillantást vetek rá a kormány felett, aztán ahogy változtat az álláspontján, elégedetten elmosolyodok. - Bingó - kap tőlem egy szexi kacsintást is, amiért megfejtette a feladványt. Jó, tényleg álszentség lenne azt állítani, hogy csak azért alkalmaznám őt, hogy vele legyek. Tényleg az egyik legjobb tanítványom és tényleg sokat tudna segíteni, de az együtt töltött idő kb. 60%-a úgyis másra menne el. A maradék 40-ben viszont az eszére és a tehetségére van szükségem. Nem érdekel, melyik oldal győzi meg, de boldoggá tenne, ha rábólintana az ajánlatra a kedvemért. - Persze, ha nem akarod, akkor felveszek egy édes kis gólyát. Jár egy félszeg szőke a B-be, egyszer nem láttam még jegyzetelni az órámon, mert folyton engem bámul. Szerintem örömmel vállalna némi plusz melót velem. Utálom ezt csinálni, utálom aljas módszerekkel etetni a féltékenységét, amikor egyetlen másik kölyök sem érdekelt, soha. Mindig csak őt láttam, és azóta is ő az egyetlen, aki érdekel. Egyszerűen csak dühít az a sok pletyka, amit másoktól hallok, róla meg a gólyákról, és szeretném, ha nem venné olyan biztosra, hogy pótolhatatlan. Pedig én kezdtem ezt az egész mocsokságot azzal, hogy feleségem van. Semmi okom nem lenne féltékenykedni azon, kivel mit csinál, és mégis dühít a tudat. Dühít, és bántani akarom ezért, hátha akkor abbahagyja és beletörődik, hogy számára én vagyok az egyetlen. Én lehetek az egyetlen. Néha mélységesen undorodom magamtól. - Minden érdekel, ami veled kapcsolatos - felelem, és odahajolnék, hogy megcsókoljam, de a szemközti sávban feltűnik egy kamion. Inkább nem kockáztatom, hogy átsodródjunk elé, meg amúgy is le kell kanyarodnom az útról. Megérkeztünk az aprócska kikötővárosba. Visszahúzom a kezem a combjáról, mutatóujjammal végigbecézve a lábát a térdéig, aztán már csak az utcákra koncentrálok. A kikötő mellett, a tengernél parkolok le egy kívülről barátságos, családias vendéglő előtt. Hatalmas cégér hirdeti a különböző helyi ételeket és akciókat, egy másik pedig a hajózási lehetőségekről tájékoztat. Jude még nem tudja, de az asztalunk a vízre néz, és bent kisebb-nagyobb bokszokat alakítottak ki, magas, fából készült oldalfallal. Nem egy életbiztosítás, de sokkal meghittebb, mint Bristolban. Fogalmam sincs, mennyire haragszik rám az iménti közjáték miatt, ezért mielőtt még bármit mondanék neki, hova jöttünk és miért (bár elég egyértelmű), kikapcsolom az övemet és a térdén megtámaszkodva odahajolok, hogy kiengeszteljem egy csókkal.
by 
Az már egészen nyílt titoknak számít a világ előtt, hogy mindennél jobban szeretem a kislányomat, mégsem mertem soha összehasonlítani az iránta táplált apai rajongásomat azzal, amit a kocsim iránt érzek. Szégyen vagy sem, nem voltam benne biztos, hogy ha egymás mellé tenném kettejüket, Izzy javára dőlne-e el a verseny. De hát egy 2012-es Camaro SS-ről beszélünk! Egy istenverte Camaroról! Évekig gyűjtöttem rá a fősuli alatt, nem egy gatyám és nem egy barátnőm ráment, de végül megszereztem. 5,7 literes, V8-as motorral, 288 lóerejű, 14 és fél litert fogyaszt 100 méteren, 6 másodperc alatt gyorsul százra, metálfényezésű, igazi fekete szépség. Egy Camaro!