Szöulban születtem, két orvos elsőszülött gyermekeként. Van két húgom. Lediplomáztam, családot alapítottam, éltem aztán meghaltam. Vége.
Nem, ebből konkrétan semmi sem igaz. Tudom, elég szar a humorérzékem. Az első résznél nem sokat hazudtam, mert Cheongjuból egy óra buszozással el lehet jutni Dél-Korea fővárosába. Igen, eme csodás nevű városkában születtem én, a "Nagy" Hyun, tizenhét évvel ezelőtt. A korom miatt az egyetemes és családalapítós poénom rögtön logikátlanná is vált. Áh, baromira örülnék ha ennyi idősen már mehetnék egyetemre. A középsuli szar, ott még mindenki halál éretlen, velem együtt. Nincsenek tesóim - hála a jó égnek -, apám séfként dolgozik, a muter óvónő. Nem is értem, hogy ők hogy találtak egymásra. Talán a fater titokban kannibál, és az óvodából cseni el a hozzávalókat?! Vagy anya gerjed a jó, nagy és vaskos késekre. Hmm, ez örök rejtély marad, még nem mertem rákérdezni. Annyira nem is érdekel, feláll a szőr a hátamon ha belegondolok, hogy ők ketten. Brrr.
Miután végeztem az - ovisokkal - az óvodával, Busanba költöztünk. Nagy változás volt a szülővárosomhoz képest. Sokkal több ember, sokkal több lehetőség, sokkal változatosabb kaják.
Senkit sem szeretnék az általános iskola gyönyöreivel untatni. Az egyetlen említésre méltó dolog a tizennegyedik születésnapom előtt pár héttel történt. Akkor éppen egy ilyen elő-lázadó korszakban voltam. Kiszöktem az éjszaka közepén az utcára csak azért, hogy meglessem az állatkereskedést. Hatalmas nyúl mániám volt, és pont abban a hónapban érkeztek új kis nyuszik. Egy fehér, egy fekete és egy barna. Eléggé kietlen helyre tették a boltot, én meg nem gondoltam bele, hogy hajnalban mások is lehetnek odakint rajtam kívül. A sokk miatt nem sokra emlékszem, de az tisztán megmaradt bennem, ahogy hátulról megragad valaki és arrébb vonszol. Nem láttam az arcát, sötét volt, zuhogott az eső. Életem legrosszabb percei voltak azok. Sosem féltem annyira, mint akkor. Középkorú csávó lehetett, a hangjából ítélve. A nyögéseiből. Az én hibám volt, hogy megerőszakoltak. Ha nem megyek ki az utcára éjnek idején, nem történik mindez. Ott hagyott a vizes betonon, de sikerült valahogy hazavánszorognom. Felcsöngettem magunkhoz, miközben tocsogtam a vérben. Próbáltam elmenekülni, emiatt párszor meg is ütött. Anyáék kihívták a mentőket, nem lett semmi nagyobb bajom. Hiába igyekeztem titkolni, hogy mi történt, az orvosok fél pillanat alatt rájöttek. Meglepődtem, hogy inkább aggódtak, mintsem kiakadtak rám. Nem kezdtek el hibáztatni. Ezek után nem mertem bemenni az iskolába. Két hét után mégis sikerült emberek közé mennem, de csak zombiként tudtam funkcionálni a sok élet vidám gyerek közt. Féltem, mert azt az embert nem tudták elkapni. Féltem, hogy nehogy megtudják az osztálytársaim. Gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ez így ment három hónapig, utána elkezdett visszatérni belém az élet. Új barátokat szereztem, túlléptem a múlton. Talán túlságosan is. Minden létező lányt megakartam dönteni a suliban, tizenöt évesen már sehogy sem voltam szűz. Ennek a nagy sietségnek az volt az oka, hogy elkezdtem érdeklődni a fiúk iránt is. Ezt nem akartam. Betudtam a traumának, de később rájöttem, hogy a kettőnek kurvára semmi köze sincs egymáshoz. Elkezdtem a középsulit, tizenhat évesen csináltam először sráccal is, mármint saját akaratomból. Ezzel még nem is lenne semmi baj, a huszonegyedik században ez nem nagy tragédia. A dél-koreai szülők eléggé..maradiak, nekem mégis nagy szerencsém volt. Nem tagadtak ki, nem köveztek meg. Minden jól ment, de valahol mélyen legbelül valami elromlott bennem. Képtelennek éreztem magamat arra, hogy szeretni tudjak embereket, hogy szerelmes legyek. A szex is kényszer volt. Élveztem, ki nem élvezné, de nem tudtam rendesen örömöt lelni benne. Úgy éreztem, hogy csak dugással tudok másokat boldoggá tenni. Nos, most már pénzt is keresek vele. Tök jó buli, a rendes munkák túl unalmasak. Nem kell túl sok mindent csinálnom, bár tény, hogy sokszor eléggé fárasztó. Mindegy, suli mellett nem csinálom mindennap. Tudom, hogy ez rossz, tizenhét évesen ez rohadtul illegális, meg amúgy is, milyen ember csinál ilyet? De nem tartom magamat elég értékesnek ahhoz, hogy normális életet éljek. Erről csak én tudok, ez az én titkom, na meg a kuncsaftjaimé, de ők nem tudják az igazi nevemet.
Anyáék eldöntötték, hogy költözzünk Angliába, nekem is jót tenne a változatosság, jobban menne az angol, na meg szerintük Angliában jobb életem lenne. Apának van pár ismerőse Bristolban, így pár hónapja odaköltöztünk. Nekem először nem tetszett ez az egész, de hamar beilleszkedtem, megszoktam a várost és körbehiperaktívkodtam mindenkit a suliban. Ennyi lenne, de még ideröffentek egy bónusz infótengert, mert megtehetem.
Pár dolog amit szeretek:
- Pötyi, az ékszerteknősöm. Anya vette nekem Londonban.
- Gyors kaják. Vézna vagyok, pedig annyit zabálok mint egy sertés
- Édességek
- Energiaitalok
- Jókedvű emberek
- Mindenféle kisállatok
- Spanyol nyelv, folyékonyan beszélek spanyolul
- Videojátékok
- Plüssállatok
Pár dolog amit nem szeretek:
- Erőszak, agresszió, ez a gyenge emberek fegyvere
- Koránkelés
- Darazsak és méhek, rettegek tőlük
- Horrorfilmek
- Matek
- Unalom
- Brokkoli, kelbimbó
- Tűk
by 
Biztosan nem könnyű bekerülni egy teljesen új közegbe, új kultúrába, de talán nem ez volt a legjobb megoldás. A Tesco-ban is elég jól fizetnek.