A new beginning - Alex & Hyun

Alex & Hyun

Nem szeretek verekedni, ez részben annak köszönhető, hogy semennyire se értek a bunyózáshoz. Egy ötéves kislány is nagyobbat üt nálam. De alapból se vagyok egy agresszív, erőszakos ember, én inkább próbálom kommunikációval megoldani a konfliktusokat. Ezzel nem mindenki van így, sőt; a többi diák nagy része az ilyenekre úgy tekint, mint gyáva, gyenge emberekre, akik nem mernek erőszakot alkalmazni. Engem ez rohadtul nem érdekel, mert akinek van esze, az nem rögtön egy pofonnal akar elintézni mindent.
A már lassan buddhizmust megszégyenítő világszemléletem ellenére nekem is el tud fogyni a türelmem. Ha valaki verekedni akar nem fogok elfutni, még úgy sem, hogy tudom nem nyerhetek. A-a.
Tegnap délután épp indultam volna haza, mert most kivételesen suli után nem volt semmi dolgom, plusz az egyik haverom se ért rá. Valójában egyáltalán nem értem, hogy az a két srác miért kötött belém. Biztos nem tetszett nekik a hajam. Általában az angol sulikban nem is engedélyezett az ilyesféle hajszínezés, deee nekem mázlim volt. Az is lehet, hogy csak a pénzemet akarták, mert az is szóba került. Rossz embert választottak, én nem egy lúzer vagyok, akit szekálhatnak az ilyen faszfejek. Nem kaptak tőlem semmit, így a verbális kommunikációt félredobva elkezdtek püfölni. Egy ellen se érnék semmit, hiába kapálóztam, ketten voltak, nagyobbak is, erősebbek is. A végén már feladtam, a szemeimet lehunyva vártam, hogy véget érjen ez a rémálom. Véget is ért, de nem olyan módon, mint amire számítottam. Hirtelen befejeződtek az ütlegelések, mire kinyitottam a szemem már valaki más verte őket egy kicsit odébb.
Mivel már eleget kaptam hazavonszoltam magam, az az idegen srác nem szorult segítségre. Utána azért elkapott a bűntudat, amiért csak úgy leléptem, de a gyomorszájon vágástól alig kaptam levegőt. Másnap megköszönöm neki.
Eljött a reggel, bejártam az iskola összes emeletét, de nem bukkantam rá a kedves idegenre. Emlékszem az arcára, a nevére nem. Valahogy abban a pillanatban nem voltam faggatózós kedvemben. "Szia, bocs hogy megzavarlak a bunyózásban, de hogy hívnak?"
Az első két óra után megint felderítő hadjáratra indultam, és nagy szerencsémre meg is találtam azt, akit kerestem. Megvártam míg nem dumál senkivel, aztán halkan mögé lépdeltem. Nem ölték meg, milyen jó.
- Öhmm, szia. - Szólaltam meg végül, hátha felém fordul. - Csak megakartam köszönni, hogy tegnap megmentettél. - Lett egy szép monoklim, meg néhány lila volt a karomon, de megúsztam. Az ilyesmit illik megköszönni, még ha egy vadidegenről is van szó.

A koránkelés sose tartozott kedvelt elfoglaltságaim közé, a pihenésre szánt időt igyekszem addig húzni, ameddig csak lehet, miért mindenki igazán hálás lehet. Megszokottnál is könnyebben húzom fel magam, ha fáradt vagyok, s ha az, kire dühöm irányul, nem veszi észre, idegeimen járja táncát, hamar kellemetlen, fájdalmas helyzetben találhatja magát. A verekedés egyike azon kevés elfoglaltságoknak, mi, legyek a nyertes, vagy a vesztes, lecsillapítja tomboló kedélyeimet. A másik nyögése, csontja roppanása, vére látványa legalább olyan elégedettséggel tölt el, mint amennyire kitisztítja elmém sajátom. Azt hinnéd bár, örömmel teszem, a bajt valójában csak ritkán keresem, belekötni bárkibe, ki az utcán elhalad mellettem, nem szokásom, felesleges is lenne, mindig akad valaki hiszen, ki nem bír magával.
Sosincs ellenemre egy jó kis balhé ugyan, most igyekszem elkerülni mégis a kevésbé bizalomgerjesztő tagokat. Lábaim szaporán szedve haladok előre, ismerős útvonalon, le csak akkor lassítok, mikor a sarkon álló fiatal férfi feltűnik szemeim előtt. Úgy sétálok mellé, mintha nem ismerném, meg előtte is néhány másodpercre állok, míg nyélbe ütjük megszokott üzletünk, majd mindketten indulunk is tovább, az ellenkező irányba.
Korán van még, az első órámra is beérnék, úgy határozok mégis, rajta részt ezúttal se veszek. Jókedvem kiapadhatatlannak hathat talán, mégse hiszem, elég ez ahhoz, hogy a tanár unalmas locsogását kibírjam. Az iskola udvarát célzom hát be, megközelítve az első szabad padot. Elégedett sóhajjal nyúlok rajta el, karjaim fejem fölé emelve, egyik lábam felhúzva, talpam a fára nehezítve, másikat lelógatva róla, miután táskám mellé hajítottam. Felesleges talán itt lógnom, ha úgyse teszem azt, ami a begyepesedett idióták szerint egy gyerek dolga lenne, s igazuk is van talán, ebben legalább, de otthon lenni végtelenül sok stresszel jár. Maradok hát, türelmesen várva, míg szabaddá nem válik valaki ahhoz, hogy csatlakozzon hozzám.
A második óra vége táján kezd növekedésnek indulni azon diákok létszáma körülöttem, kikkel viszonylag könnyen elviseljük egymást. A pad lapjáról háttámlájára költözök, megmozgatva tagjaim, belekavarva az ideiglenesen távozók irányába való integetést is. Ajkaim közé cigarettát tolok, finoman ráharapva végére, fél kezem pedig zsebembe merül, öngyújtó után kutatva. A mögöttem felcsendülő hang ekkor jut el tudatomig. Mi a fasz?
– Baszd meg! Ne settenkedj így mögém! – mordulok rá a merénylőre azon nyomban, egész testemmel felé fordulva, már amennyire tudok. Folytatására szemöldököm a magasba lendül, eltűnve sötét tincseim alatt. Mi baja van? Biztos vagyok abban, legalábbis majdhogynem, emlékeznék valakire, ki fején vattacukrot visel, különösen, ha az illetőt megmenteni szándékoztam. Feltételezése azonban már ennél a résznél is erőst sántít. Nem vagyok a bajbajutottaknak rohanvást segíteni igyekvő típus, aki magát megvédeni nem tudja, az épp elég szánalmas ahhoz, hogy egy alapos verést kiérdemeljen miatta. – Mit csináltam, mikor? – kérdezek hát vissza, ismét végigmérve Őt, túljutva a haján ezúttal. Úgy fest valóban, mint akit alaposan helybenhagytak a napokban, ahogy elhinni nehezemre azt se esik, valaki segítségére volt szüksége ahhoz, hogy megússza ennyivel. – Szerintem csak beverted a fejed és összekeveredett valami ott bent. Mégis mi a frászért akarnám fárasztani magam csak azért, hogy kihúzzam a segged a bajból, amibe még csak nem is én kevertelek? – ha lány lenne, talán, ha ismerném és véletlenül kedvelném, talán, de az se rémlik, hiába gondolkoztam rajta vagy fél percig, hogy láttam valaha.

 

Alex & Hyun

Tudom, hogy néha túl kedves vagyok az emberekkel, és belelátok olyan dolgokat néhány szituációba, amik csak az én fejemben léteznek. Szokásom beleélni magam hülyeségekbe. Ma is teljesen azon a véleményen voltam, hogy az a srác direkt engem mentett meg. Bár utána nem jött oda hozzám...biztos csak mert leléptem, mint egy gyáva nyúl. Deee ha annyira gyáva lettem volna, már a legelején elfutok. Minden arra vall, hogy nekem van igazam. Meg kell köszönnöm neki, nehogy azt higgye, hogy egy hálátlan görény vagyok. Biztos jó fej lesz és megérti. Ehehehe, jó fej. Ahogy rám förmedt annyira megijedtem, hogy arrébb ugrottam. Hát oké. Értetlenül pislogtam rá, nem értettem ezt az idegbeteg reakciót. Annyira azért nem ijeszthettem meg.
- Bocsi. -  Feleltem halkan, közben idegesen megvakartam a tarkómat. Azt hittem viccel azzal, hogy nem emlékszik arra ami nem is olyan rég történt. - Pár csávó nekem esett, te meg elintézted őket. Nem emlékszel? Tegnap. - Ennyire csak nem rossz a memóriája, fiatal még, ha nyolcvan éves lenne megérteném. Tuti, hogy viccel. A következő szavaitól leesett az állam. Teljesen elvesztettem a fonalat. A nagy örömöm, hogy megtaláltam hamar szertefoszlott, helyette rohadt kínosan kezdtem el magamat érezni. - Honnan a jó égből tudhatnám? Csak ismered magad, tudod, hogy mit miért teszel. Nem keveredett össze semmi se a fejemben, inkább te öregszel túl gyorsan, és kiesnek az emlékeid. Mindegy, én azért megköszöntem. - Milyen gáz. Ha ezt bárki hallotta rajtam fog röhögni az egész iskola. Hogy lehettem ennyire hülye? Mondjuk normális ember egy ilyen helyzetben rögtön arra gondol, hogy segíteni próbáltak neki. Remélem, hogy nem csak én vagyok ekkora idióta. - A te amnéziád miatt nem kéne velem úgy beszélned, mint valami retardálttal. Kőbunkó. - Nem lenne szabad elkezdenem ezen puffogni, de már késő. Mostanában gyakran belefutok az ilyen...kevésbé kedves emberekbe. Miért? Komolyan, csak meg akartam neki köszönni valamit, erre leharapja a fejem. Most én érzem magamat szarul, pedig semmi rosszat nem tettem. De ezek után nem fogok csak úgy elsétálni. Nagy léptekkel megkerültem a paraszt srácot, és leültem mellé a padra. Kisajátítom a padját.