Roxanne Fournier

Roxanne Fournier

Egy napot se mosoly nélkül!

A fürdőszobában a földön ülve meredek a kezemben lévő tesztre. Ez bizony két csík, hiába is ismételgetem a folyamatot. Egy hete minden napomat azzal kezdem, hogy ismét megcsináljak egy újabbat, abban a reményben, hogy nem jelenik meg a második csík. De mindhiába. Végem van! Az apám biztosan megöl ezért, sőt minden bizonnyal anya is csalódott lesz. Én, aki a szemük fénye voltam mindig, aki tökéletesen kitúrta még a testvérét is, hogy a szülei csakis rá figyelhessenek - na nem mintha erre büszke lennék -, teherbe estem. Ráadásul egy nős férfitól. Jó, igazából már éppen válló félben van az ügy, és már nem is él együtt a feleségével, de papíron még akkor is házas. Nem vagyok abban biztos, hogy örülne ennek a terhességnek, aminek nem szabadott volna megtörténnie. A szüleim még csak nem is tudtak a Normannel fojtatott viszonyomról, hiszen hogyan is mondhattam volna el nekik bármit is róla? Nem csupán azzal van a baj, hogy Norman nős - egyenlőre -, hanem azzal is, hogy pontosan 10 év köztünk a korkülömbség. Mindez engem persze egyáltalán nem zavar, ahogyan Őt sem, de az apám megölne érte. Mindkettőnket. Ha kitudódik ez az egész, akkor mindaz, amit a szüleimnek jelentettem, összeomlik. Nekik én voltam a remény és a büszkeség. Néha emiatt még rosszul is éreztem magamat, hiszen gyakran éreztem úgy, hogy mindez nem korrekt a nővéremmel szemben, akinek a szemében valószínűleg egy elkényesztetett, törtető liba vagyok. Nem az én hibám, hogy mindent elkövetett, hogy a családunk szégyene legyen. Én mindössze csak annyit tettem, hogy próbáltam nem követni Őt semmiben, hogy bebizonyíthassam a szüleinknek, hogy én sosem leszek olyan, mint Vicky. Most pedig a saját csapdámba estem. A világ elől titokban tartott kapcsolatomnak következményei lettek, ráadásul nem is akármilyen. Persze mindig is arról álodoztam kislánykoromban is, hogy fiatalon szeretnék anya lenni egy olyan férfitől, akit mindennél jobban szeretek. Most mégis, mintha arcon csaptak volna. Valóban erre van szükségem? Hiszen még nem fejeztem be a tanulmányaimat sem. 20 évesen képes lennék ekkora felelőséget vállalni? Na és mi lesz, ha Norman hallani sem akar majd a babáról? És ha elvetetem a babát, akkor mi a garancia arra, hogy majd később teherbe tudok majd még esni?
Nyelek egyet, aztán a telefonomért nyúlok, ami mellettem hever a földön. Szabad kezemet a pocakora teszem, és valami fura érzés kerít hatalmába. Olyan, mintha már most érezném a bennem fejlődő baba szívverését. Még csak azt sem tudom, hogy hányadik hétben tartok? Hogyan mehetnék úgy el orvoshoz, hogy az apám ne szerezzen róla tudomást? Elég befojásos ember, nagyon sokan ismerik, ezáltal pedig engem is. Folyamatosan arról áradozik mindenkinek, hogy én vagyok a szeme fénye. A szívem fog meghasadni, ha a véleménye rólam megváltozik. Márpedig ha ez a dolog kitudódik, meg fog.
Feloldom a telefonomat, majd az üzenetekre megyek. Bepötyögöm a nővérem számát, aztán csak ennyit írok: beszélnünk kell... Megnyomom a küldés gombot és várok. Nem is értem, hogy miért Vickytől akarok segítséget kérni. Ő mégis mit tehetne értem? A legfontosabb kérdés pedig, hogy miért tenné? Bár testvérek vagyunk, mégis annyira eltávolodtunk egymástól, hogy még beszélni is szégyen róla. Talán épp itt az ideje, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat...