Axelle && Wyatt - suli előtti park

El sem hiszem, hogy megint itt állok. Rosszul érzem magam, olyan vagyok, mint egy foggyos, akinek pszichológusra van szüksége. S hogy miért is? Mert egy szó nélkül leléptem tizenkét hónappal ezelőtt most meg távolról figyelem a szeretett lányt, mint valami kukkoló. Ez egyszerűen nem normális. Valami szakemberhez kellene fordulnom vagy én már nem tudom, de ez nagyon nincs rendjén. Apa minden nap lemondóan megcsóválja a fejem, mikor látja, hogy hová készülök, hiszen tudja, hogy nem a régi haverjaimhoz sietek. Hiszen már senkivel sem tartom a kapcsolatot, nincsenek barátaim, teljesen egyedül maradtam, mikor úgy döntöttem, hogy hagyom a francba az eddigi életem, a magánéletem, s valami újba kezdek, ami nem más, mint az éneklés.
Valamelyik nap beszöktem a Badmintonba és megszereztem Axelle Delta Oxburry órarendjét, a gondnok úgy zavart ki mondván, hogy ez egy leányiskola. A Roundview-be nem töltöttem ennyi időt a visszatérésem óta, pedig odajártam anno, mielőtt elmentem. Beteges módon minden nap megnézem hány órája van, s miután leszedtem a csengetési rendet az iskola honlapjáról időben odamegyek, hogy láthassam. Már egy hónapja itthon vagyok, de még egyszer sem vett észre hála az égnek.
Mint minden nap ma is egy régi, ütött-kopott baseball sapkát húzok a fejemre, rá a kapucnim, s szememre természetesen napszemüveget rakok, hogy még annyira se legyek felismerhető, mint eddig. Ez tökéletes verziója a rejtőzködésnek. Megtanultam ezen egy év alatt, hogyan lehet elbújni a paparazzik elől, akkor egy 17 éves lányt sem lesz nehéz megtéveszteni. Akárhányszor az irányomba nézett nem tűnt fel neki, hogy én vagyok, pedig biztosan idejött volna pattogni, hogy mit képzelek vagy legalább az arckifejezéséből leolvastam volna a véleményét.
Hallom, ahogy kicsengetnek és el kezdenek özönleni a diákok, s megpillantom őt. Minden nap elhatározom, hogy odamegyek, de úgy érzem ma sem lesz belőle semmi. Egyszerűen gyönyörű és lélegzetelállító még ebben a hülye egyenruhában is. Vissza akarom kapni.

Mióta összepakoltam az emlékeimet egy újrahasznosított kartondobozba azóta sokkal jobban telnek a napjaim, és bár hazudnék, ha azt mondanám, nem tűnnek fel a cikkek, de eljutottam arra a szintre, hogy már nem érdekel. Nos, igen, ezt jelenti a továbblépés én pedig kijelenthetem, hogy mindez megtörtént, mert már nem érdekel Wyatt karrierjének ívelése, a pletykák is hidegen hagynak és örülök annak, hogy megfogadtam a barátnőm tanácsát és elmentem Ryan-nel randizni. Nem mondom, hogy az egyik legjobb randevú volt, amin részt vettem és, hogy többször elmegyek vele, de kezdésnek nem volt rossz. Bár a halszagot elfelejtették mondani… na, mindegy. Nem panaszkodok többé, mert most már élvezem az életet. Jól érzem magam.
Ahogy a mai napon is kicsattanó örömmel és jó kedvvel léptem át a lányiskola kapuját, majd mintha évek óta nem láttam volna legjobb barátnőmet úgy ugrottam a nyakába. Levettem a negatívsággal megtöltött szemüvegemet és már mindennek örülni tudok, ahogyan a csodálatos napnak is, ami odakint sütött és végre nem esett. Néha már elegem van, de most minden olyan nagyszerű, a kávém is tökéletes volt.
- Mi lenne, ha délután elmennék valamerre? Olyan rég bicikliztem már, és jó lenne közösen csinálni valamit. Kérlek Bri! – hatalmasakat pislogok irányába, majd karon ragadva megyek ki az ebédszünetre. Levetődök a fűre és nem érdekel, hogy valószínűleg össze fog gyűrődni a ruhám, mert ma mindennek a pozitívumát fogom nézni. Legalább kint lehetek a szabadban, ekkor viszont újból megpillantom szemem sarkából azt az idegent, akit már többször láttam az iskola körül ólálkodni. – Már megint itt van. – suttogom barátnőmnek, majd fejemmel irányába intek nem túl feltűnően. Bevallom eléggé félek ettől a tagtól, megrémiszt, mert nem tudom, hogy melyikünk után kémkedik. – Odamegyek! – határozom el, majd felpattanok az ülőhelyemről.
Útközben többször is megigazítom a ruhámat, leszedek róla, minden fűszálat és köszönök az ismerős arcoknak, majd mielőtt tudatosulna a kukkolóba az, hogy felé tartok felgyorsítok a tempón, hogy elé érjek.
- Elnézést. Segíthetek magának esetleg? Kit keres? Vagy ha nem keres senkit, akkor miért időzik ennyit az iskola körül? – kérdések hadával látom el, és szidom a fejem, amiért a táskámba hagytam azt a paprika spray-t, amit apa adott még nekem. – Ha nincs itt dolga menjen el, különben szólok az igazgatónak!

A szívverésem az egekbe szökik, amikor meglátom Axelle-t felém közelíteni. Ez egyszerűen hihetetlen. Talán felismert volna? Az lehetetlen, hiszen olyan szinten bebugyoláltam magam, hogy még szerintem ő sem tudná megmondani, hogy ki vagyok. Inkább nézne mindenki előbb hajléktalannak és fogyatékosnak, mint Wyatt Drapernek, az énekesnek, aki tini lányok millióinak a szívét hódította meg, s aki hatalmasat esett az MTV Video Awards színpadán, mert inkább Jessica Albát nézte távolról, mintsem arra figyeljen, hogy egy lépcsőn megy éppen felfelé. Szerencsére nem lett akkora meme belőle, mint Jennifer Lawrence Oscaros eséséből, de azért én még mindig nevetek a dolgon a rajongóimmal együtt. Az ilyen dolgokat egyáltalán nem érzem kínosnak, mintsem inkább viccesnek.
Már csak pár lépés és Axelle elér elém. Elhatározom magamban, hogy elfordulok és szaladni kezdek, egy kis kitérővel hazáig futok, ha netalántán követni akarna, hogy ne tudja meg, mi a végső állomásom. Csak nem ismert fel, az nem lehet. Mikor indulás előtt a tükörbe néztem saját magamat sem ismertem fel. Legközelebb valami gázálarcban jövök vagy sí maszkban a biztosabb hatás kedvéért csak akkor előbb elegyednek beszélgetésbe velem a rendőrök, mint bárki mással.
Mikor elém ér nagy levegőt veszek, s egy hatalmasat nyelek. Hihetetlen, hogy nem tudtam elmenekülni, mert a lábam teljesen a földbe gyökerezett. Hogyan válthatja még mindig ezt ki belőlem az előttem álló leányzó, aki éppen kérdőre von. Tudhattam volna, ha más nem is, akkor ő biztosan oda fog jönni hozzám egy huzamosabb idő után.
- Ömm – változtatom el a hangom, hogy teljesen felismerhetetlen legyen, a fejem kissé hátrébb húzom, ám az állam lenyomom, hogy egy kis tokát képezzek magamnak. Nagyszerű, most már biztosan teljes idiótának nézek ki. El kell menekülnöm. – Mr… - kezdek el gondolkozni, hogy melyik tanárt említette még régebben. Talán ki tudom menteni magam. – Holloway tanár úrhoz jöttem, külön órákat tart nekem – legbelül imádkozom, hogy létezzen ilyen nevű tanár az iskolában, s abban is reménykedem, hogy nem szól az igazgatónak, mert az már tényleg nagyon gáz lenne nekem.
- Ha megkérhetnélek elfáradnál, mert nem hozzád jöttem – mondom neki még mindig ugyanolyan fejjel, hanggal, ahogy nekikezdtem a beszélgetésnek. Annyira gyönyörű ez a lány és egyszerűen tényleg csodálatosan néz ki. Hogy a francba tudtam én őt elhagyni?

Tisztán emlékszek minden elszenvedett pillanatra, amit Wyatt nélkül töltöttem el még a régi suliban, és bevallom ez volt az eddigi legjobb döntésem. Milyen jól tettem, hogy nem maradtam tovább abban az iskolában, ahol mindenki előszeretettel dörgölte a képembe az exem hírességét és potenciális nőit. De itt nem csinálnak ilyet, pletykálni szoktak ugyan, de az meg nem szokott érdekelni. Nem a szemembe mondják, így nem érdekel, mert úgy látszik az én életem érdekesebb, mint az övéké, ha erről csacsognak.
De azokra a percekre is emlékszem mikor boldogságot okoztunk egymásnak, és arra a percre is tisztán emlékszek mikor hasra esett azon a díjátadón, és nem tehetek róla, de olyan jót nevettem akkor rajta. A karma volt azaz erő, melynek hatására megcsókolta a földet és hosszú hónapok óta akkor nevettem a legjobban. Tiszta szívemből kacagtam és visszajátszottam párszor a jelenetet, gonosz vagyok, tudom, de akkor olyan jól esett ezt gondolni. Végre úgy tűnt, hogy nem érdekel és örültem valaminek. Valami, amibe már nem kellek sem én, sem ő, hogy boldogak legyünk. Ekkor kezdhettem először bontogatni a szárnyaimat, ekkor lettem szabad.
Elszántságom elszállt mikor közelebb kerültem az idegenhez, és ősidők óta először jutott eszembe az, hogy ez a fickó lehet, hogy veszélyes. De már úgy voltam vele, hogy nem érdekel a dolog, mert semmit nem okozhat nekem, ami rosszabb lenne egy összetört szívnél. Mert azzal aztán büszkélkedhetek, és ha abból képes voltam felgyógyulni, akkor szerintem a többi már csak piskóta. Lehet mégsem kellett volna egyedül eljönnöm ide, de már nem érdekel. A többiek egy köpésre vannak innen és csak sikítanom kell és már jönnek is, remélhetőleg. Mikor megszólal akkor felhúzódik egyik szemöldököm, és azon kezdek el agyalni honnan ismerhetem én Őt. Van benne valami, ami olyan ismertté teszi és valamiért nem tudok tőle rettegni. Most, így közelebbről megnézve őt egyáltalán nem veszélyes, inkább szánalmas… A mondandója meg egyenesen meglep.
- Mr. Holloway tanár úr nem tartózkodik az iskolában, elutazott a családjához Londonba és nem jön vissza csak jövő héten, de ha hozzá járna külön órára, akkor biztosan tudná. – karba teszem a kezemet és közelebb lépek hozzá még annak ellenére is, hogy elküldött. – Ha nem mondja el miért van itt, akkor muszáj lesz szólnom az igazgatónak! – nagyot nyelek és valamilyen megindíttatásból közelebb megyek, hogy egy mozdulattal lerántsam a fejéről a kapisont. Ekkor viszont meglepődök, nem is kicsit és egyből három lépéssel hátrébb megyek az illetőtől. Nem tudom, hogy most sírjak-e vagy nevessek.
- Te mit keresel itt Wyatt? És mi ez a maskara rajtad? – bizonytalanul kezdek bele, talán még bele is dadogok a kegyetlennek szánt kérdésekkel, de nem tehetek róla. Az egész bensőm remeg a látványa miatt. Miért teszi ezt velem? – Miért jöttél vissza? Mit akarsz? – nem tudom mit fogok csinálni, de ideje lenne végre behúzni neki egyet, hátha megtanulná a leckéjét.

A szívverésem az egekben mozog, s úgy érzem, hogy mindjárt ide taccsolok minden további nélkül egyenesen Axelle csinos kis cipőjére. Biztosan sokáig emlegetném még azt a pillanatot, ha még van is egy halvány esélysugár, hogy összejöjjünk vagy bármi több is legyen köztünk, akkor tökéletesen elrontanám. Természetesen, ha a későbbiekben úgy alakulna, hogy Axelle látni sem akar, azt megérteném teljes mértékben, de ha esélyt adna kettőnknek, de csak, mint barátok, akkor újból lelépnék szó nélkül, s immáron többé már tényleg nem térnék vissza. Akárhányszor Bristolban járnék, csak otthon tartózkodnék és maximum a mellettünk lévő kisboltig mennék el, de azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. Kerülném, ahogy csak tudnám, s hiába szenvednék, úgy lenne a legjobb. Vagy együtt legyünk, mint egy gyönyörű szerelmespár vagy semmi.
- Rosszul tudja, Mr. Holloway bármikor felbukkanhat, és ő nem örülne, ha az igazgatóhoz menne kisasszony – mondom nem túl kedves, ám eltorzított hangon. Hihetetlen, de már a hangszálam is fáj, mindenesetre jó gyakorlat, elvileg segítenek az ilyenek az énekhang fejlesztésében, habár én még ezt nem tapasztaltam. Nem hiszem, hogy a fájdalom egy túlságosan jó módja lehet az adottságaink jobbá tételének. De hát ki tudja, nem? – Már elmondtam, hogy miért jöttem, miért ismételgessem magam? Meg vagy zakkanva vagy mi? – már most bánom a szavaim, de míg nem tudja, ki vagyok, addig nem gyanúsíthat semmivel, hogy miket mondtam neki.
A következő pillanatban viszont a szívverésem egy az egyben megáll, mivel Axelle közelebb lép hozzám és lerántja a kapucnit a fejemről, amivel együtt az ütött-kopott, ezer éves baseball sapka is lepottyan a fejemről, s már csak a napszemüvegem véd a teljes felismeréstől, ami tudom, hogy irtó kevés.
- Hé! – förmedek rá, de tudom, hogy késő, nem állítottam meg, s teljesen lebuktattam magam előtte. – Axelle én… - kezdek neki, de nem tudom, mit mondhatnék. Felveszem a földről a sapkát és a napszemüveget is leveszem a fejemről, már nincs értelme rejtőzködni, hiszen lebuktam. Egy hónapba telt, mire Axelle rájött a dolgok nyitjára.
- Vége a turnénak és hazajöttem, csak látni akartalak – sóhajtok fel, míg lehorgasztom a fejem. Hát erre nem számítottam az egyszer biztos. Lehettem volna óvatosabb is, most már biztosan idiótának, fogyatékosnak és orvosi kezelésre szorulónak néz.