Camille Winnick

Camille Jane Winnick

Save me from the darkest places
Save me from myself

secret

Életem története

Sun goes down

Még látni a napot a horizonton, ahogy szép vöröses fénnyel megvilágítja az ég alját, de ha valaki följebb emeli egy kicsit a tekintetét, máris láthatja a narancssárga és a rózsaszín csodás egyvelegét, ami felfelé egyre sötétedik végül sötétkékbe majd feketébe vált. Imádom, amikor ilyen az ég, nem csak azért, mert szemet gyönyörködtető, hanem mert ez azt jelenti, hogy itt az éjszaka, és éjszaka minden más. Már az idejét sem tudom, hogy mennyi idős koromban kezdtem el figyelni a naplementét. Nem azért mert olyan romantikus, vagy egyéb hülyeség, amivel romantikus könyvek egy rózsaszín fátyolba bugyolálják és nyomják le a torkunkon. Nekem mást jelent, a szabadság kezdetét, most is, és régen is, bár ez a szabadság némiképpen átformálódott.

Kezdjük a régivel.  13 évvel korábban.  

Anyu nem engedte, hogy vacsorázzak ma velük… pont ma mikor apu végre hazajött egy konferenciáról! Annyira nem igazság, hisz nem is csináltam semmi rosszat sem, csak véletlenül levertem egy vázát, ami apró darabokra tört. Próbáltam feltakarítani, de nem sikerült, mert megvágtam az ujjamat és a váza hatalmas csörömpölés kíséretében tört össze, amire anyu és Robert is felkapta a fejét. Robert a szakácsunk és általában mindig kedves velem, szokott adni repetát, ha szépen mosolygok rá, de most ő is mérgesen nézett rám. Anyu felzavart a szobámba és megtiltotta, hogy kimenjek onnan.
Az ablakhoz vittem a kedvenc fotelemet és abba mászva kezdtem el számolni az ablakom előtt elrepülő madarakat, de ez nem tartott sokáig, egyrészről azért, mert nem ismerem a számokat csak tízig, másrészről pedig mert elterelte valami a figyelmem. A naplemente a semmiből jött és nem tartott tovább fél óránál mégis nagyon szép volt, az utána jövő teljes sötétség pedig sok ismeretlent hozott magával. Hangokat, amiktől eddig megijedtem, de most sokkal barátságosabbnak tűnt minden. Az éjszakai állatok halk zöreje, a szél halk süvítő hangja és a kopácsolás is, ahogy a fa ágya hozzá ütődött az ablaküveghez. Talán ezekből merítettem a bátorságot, hogy kilopózzak a szobámból a tilalom ellenére és némi vacsorát csempésszek magamnak fel a szobámba.
Soha nem ettem annál finomabbat.

Nézzük a mostanit. Tegnap előtt történt.

Fekete top, felette királykék felső, aminek a nyaka annyira tág, hogy az egyik vállamon teljesen le van csúszva. Fekete nadrág és hasonló színű balerina cipő, bár a famászáshoz a bakancs sokkal jobban illene, most már nem fogom átvenni. A telefonom kisebb megszakításokkal rezeg, de egyelőre nem foglalkozom vele. Megmondtam Sarahnak, hogy amíg nem megy le a nap és nem borul minden sötétségbe addig nem tudok menni.
Végignézem, ahogy a nap egyre lejjebb megy és azt kívánom bárcsak gyorsabban vánszorogna, legalább egy kicsit! Szabadulni akarok innen, de amíg világos van kint, addig a szembe szomszédok észre vehetik a szökésemet és azonnal szólnának az őseimnek. Meg kell várnom, amíg sötét szerelésemmel pontosan bele nem olvadok a környezetembe. Már csak fél óra van hátra az indulásomig. A mai este jó lesz, mert nem csak alkoholt fogok magamhoz venni hanem más pörgető szereket is… az az édes tudatlanság amibe olyankor kerülök felbecsülhetetlen. Akkor végre senki sem akar megváltoztatni.