King Dan xx Queen Becca

what's a queen without her king? a queen...

Már hónapok teltek el, és jogosan neveznének undorító hazudozónak, ha azt mondanám, hogy nem jut eszembe minden egyes nap, hogy talán át kéne lebegnem volt barátomhoz. Bár... enélkül is nevezhetnek annak, és majdnem annyira nem fog érdekelni a dolog.
A baj csak az, hogy fogalmam sincsen mit mondhatnék neki. Hogy megváltozom? Vagy hogy sajnálom, hogy ilyen nehezen kezelem a stresszt, és hogy néha kicsit túlmegyek a határon? Miért kéne bocsánatot kérnem azért, mert ilyen vagyok? És mindeközben ott motoszkál bennem az a furcsa vágy, hogy odamenjek, és bocsánatot kérjek dolgok miatt, amiket nem is tettem meg, vagy amiket megtettem, de nem is tud róla. Ez az érzés vegyül azzal, hogy simán arcon mosnám, amitől minden bizonnyal eltörne a csuklóm, mert annyi önvédelmi technika sem szorult belém, mint egy kibaszott szúnyogba. Érzelmeim teljesen megmagyarázhatatlan és kifürkészhetetlen kavalkádjához nem jár kis térkép és az a helyzet, hogy egyszerre érzem magamat a megbántott félnek - elvégre az én szűrömet dobták ki -, és a hibásnak is. Mármint, most őszintén, mennyi az esélye annak, hogy összefekszel a barátod öccsével, aki utána szakít veled, de nem azért, mert megcsaltad, mert arról még csak nem is tud? Ötven-ötven? Vagy igen, vagy nem. És az a helyzet, hogy én egy kurva nagy igenben fetrengek.
Önsajnálatom tömény masszáját levedlem, és magam mögött hagyom a nappaliban, miközben kifelé indulok az ajtón, de valamiért úgy sejtem, hogy amint elhagyom a lépcsőházat, és elindulok a jól ismert ház felé, azonnal visszatérnek majd a sérelmeim, és nem fogom tudni megállni, hogy ne üvöltözve térjek vissza Danhez. Pedig nem akarok üvöltözni. Csak azt akarom, hogy rádöbbenjen, engem nem kell eltaszítania magától. Mégis mit ártottam neki? Jó... jó... az ismeretlen ártalmakon kívül. Elvégre amiről nem tud, az nem fáj neki. És Den amúgy is csupán gyenge pillanataim eredménye. Gyenge pillanataim igencsak kielégítő eredménye...
Kifogom Bristol egyetlen alkoholista taxisofőrjét, akitől szerintem csak azért nem vonták még meg a vezetői engedélyt, mert ha ebből nem származna pénze, akkor éhhalál kerülgetné, és elkezdene kisboltokat kirabolni, fosztogató ex-taxisra pedig kevesebb szüksége van társadalmunknak, mint alkoholista taxisra. Bepattanok, benyögöm a címet, és minél kevesebb kommunikációt fenntartva a fura lénnyel hamarosan megérkezem a ház elé.
Miközben azt mantrázom magamban, hogy csak Den ne jelenjen meg ma, aközben próbálom elhessegetni a haragomat, és felszínre hozni kedves énemet, mert hé, azért olyanom is van, de ez most valamiért sokkal nehezebbnek bizonyul, mint bármikor máskor.
Éppen felfogom, hogy itt sem kellene lennem, és a taxis még nem járhat messze, elvégre alig tud vezetni, de ekkor már nagy erőkkel ülök a csengőn. Ó, bazdmeg! Mindig jókor kezdek el gondolkozni.
És amikor az ajtó kitárul előttem, és a szívem kihagy egy ütemet, meg még négyet, akkor egyszer csak magamat hallom:
- Meglepetés... - De olyan erőtlenül cseng, mintha az utca végéről sutyorognék. - Én csak... Szóval itt hagytam pár ruhámat, és eddig nem nagyon éreztem késztetést arra, hogy eljöjjek értük, elvégre nem vagyok szívesen látott vendég. - Ez az Becca, végül is csak rögtön önsajnáltatással kezded a dolgot. - Te pedig nem igen tűntél igyekvőnek, hogy visszaszolgáltasd - teszem hozzá egy vontatott félmosollyal.
Baszd. Meg. Ezt tényleg nem így akartam! Miért vagyok ilyen mérhetetlenül békekerülő? Miért nem vagyok inkább Svájc? Most nem kibékülni vagyok itt? És ha de, akkor ezt miért csak az agyam tudja, és a szám miért nem?

what's a queen without her king? a queen...

Ha ma reggel azt mondod, hogy áttáncikálok Grahamékhez pár göncért - basszus, még én sem hihetem el, kidől a ruha a szekrényemből - akkor rád mosolygok, adok egy fejfájás csillapítót, és leülök kávézni valamelyik kanapéra.
És tessék, itt álok. Barom ürügyekkel. Bár... tényleg hiányzik az egyik felsőm.
Nem említem meg, hogy milyen stresszesen kezeli a csengőproblémát, elvégre már nem vagyok a barátnője helyett is az anyja, és amúgy sem akarok szőrszálhasogatónak tűnni, mert anélkül, hogy annak tűnnék, anélkül is egészen pontosan tudja, hogy az vagyok. Szóval csak folytatom a monológot, ami tökre nem az, amit a tükör előtt gyakoroltam arra az esetre, ha véletlenül összefutnék vele az utcán. (Most amúgy sem az utcán vagyunk, úgyhogy ezt a pillanatnyi zavart, amiért teljesen nem azzal kezdtem a mondandómat, amivel valóban akartam, mondjuk egy "baszódjál meg"-el, vagy egy "hiányzol, még mindig imádlak"-al. Na, hát én is tévedhetek néha, és nem erre programoztam magamat.)
Kimért, de azért mégis csak őszinte mosolyt vetek rá.
- Rosszul vélted - felelem lassan, egy hosszabb pillanatig csak némán bámulom azt a két szép szemet, melyet már olyan sokszor láttam közelről, és lopok magamnak egy pillantást a szájára is, ami már annyiszor nyögte a nevemet. De éppen csak annyi időre, hogy mindenképpen észrevegye, elvégre sosem csinálok semmit csak magamért. Nem vagyok ilyen önző. Tekintetem visszatér a szemére, majd negédes mosollyal az arcomon belibbenek a házba. Kicsit olyan érzésem támad, mintha hazaérkeztem volna, és elszomorít a gondolat, amikor rádöbbenek, hogy nem.
- Köszönöm, hogy megengeded - pillantok hátra a vállam fölött. Hangom kissé felemásan cseng. Mintha nem tudnám eldönteni, hogy bájosan vagy durcásan akarok viselkedni. A helyzet az, hogy éppen úgy cseng, ahogyan érzem magamat. - De amúgy mi másért jöttem volna? - döbbenek rá, hogy a mondata fele nem is egészen világos számomra. Mármint... mire számított? Hogy megjelenek és kotnyeleskedni kezdek? Bár hogy őszinte legyek az úton, amit oly rég óta először teszek meg újra, nagyon figyelmesen körülnézek. Sosem árt, ha az ember tisztában van vele, milyen az, amikor eltűnik valahonnan. Innen igencsak eltűntem. A konyha egy lepratelep.
- Mikor mosogattatok utoljára? Karácsonykor? - pislogok a mosogatótálcában emelkedő Himalájára, és mintha ösztöneim azonnal bekapcsolnának, megragadom a legközelebbi szivacsot - jó, ez nem igaz, újat veszek elő, mert az előző már cafatokban könyörgött, hogy dobjam ki a kukába, és döfjek át rajta egy kést -, és nekiállok a mosogatásnak. - Dan, ezt fogd meg, és törölgesd el, ami nedves - hajítom felé az egyik frissen elővett rongyot, és visszafordulok a mosogatnivalóhoz.
Graham egy rohadt mázlista. Nem kell egyedül elcsesznie az életét, csak mert egy rohadék kirakta a szűrét. Utálom, hogy otthon folyton egyedül kell lennem. Na, király, visszatért a rosszabbik énem. De ahelyett, hogy szidalmazni kezdeném, inkább a fájdalmasabb módszert választom.
- Hiányzol - búgom csendben, és hangomat majdnem sikerül elnyomnia a csapból kiáramló vízzuhatag csobogásának. De csak majdnem.

what's a queen without her king? a queen...

És pont ezt kéne olyan veszettül imádnod bennem, ahelyett, hogy elmarsz magad mellől. A legtöbb nő unalmas, a legtöbb szerelem klisé. És akkor jövök én, a két lábon járó szarkeverőkanál, és csak úgy eldob, mintha egy félpár lyukas zokni lennék, amibe beleizzadt a mélységesen utált apja.
- Igaz - vágom rá mondókájára, miszerint fogalma sincsen, hogy mire számítson velem kapcsolatban. - De ezek szerint te jobban szereted az unalmas nőket. Nem szemrehányás, csak úgy mondom - vonok vállat, de undorítóan szemrehányás íze van az egésznek, és nem veszem a fáradtságot, hogy megpróbáljam leplezni. Bármennyire is nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom a jelenlegi helyzethez, a szokásaim híve vagyok, és nagyon kezdek rádöbbenni, hogy ennek már megint üvöltözés lesz a vége. Pont az, amit utál bennem. Talán megadom neki azt az örömöt, hogy még jobban utálhasson. Vagy én kelljek neki, vagy senki. És ha én nem, akkor elintézem, hogy egy életre elmenjen a kedve minden nőstény élőlénytől a Föld nevű bolygón. Éééés most hadd ne vitatkozzak el saját magammal gondolatban arról, hogy van-e földönkívüli élet, vagy nincs, ha pedig van, akkor köztük vannak-e egyáltalán nőstények? Mondjuk nem is rossz gondolat, hogy az összes férfi valami kietlen sehonnai bolygóról származik. Ez adna némi magyarázatot az intelligenciájukra, bár ezt az ütőkártyát jelen esetben nem játszhatom ki, mert drága ex-barátom történelem tanár.
- Ezt akarom csinálni! - felelem szinte megsértetten, aztán visszaszívom haragomat, és valamivel higgadtabban folytatom a tányérok tisztogatását a csobogó vízzuhatagba tartva. Igen, a tervem nagyon egyszerű: próbálj nyugton maradni, mert minél előbb robban a bomba, annál kevesebb időt tölthetsz a házban. És istenem, elmondhatatlanul hiányzott, hogy itt legyek. Nem kell Dan-el, vagy az öccsével, vagy bárki mással. Csak itt lenni. Hogy úgy érezzem érek valahol valamit. Ez a terv mind szép és remek és abszolút király, de némi probléma azért felmerül. Például, hogy az alap természetemnél fogva egy kibaszott időzített bomba vagyok. Sőt, épp hogy nem is időzített! Csak felrobbanok, bármire, ami lelök a láthatatlan, az őrület és nyugodtság között fekvő cérnavékonyságú határról, melyen én olyan kellemesen táncolgatok egész életem folyamán, hogy aztán mikor kibillentenek az egyensúlyból, akkor megpróbáljak visszamászni.
És ez a löket most érkezik el.
Nem bírom, amikor bocsánatot kérnek tőlem. Olyankor úgy érzem, hogy a kurva életbe is, ne kérj bocsánatot, nyilván azért tettél valamit, mert úgy érezted jónak, ha ezt teszed! Senkinek nem kell bocsánatot kérnie semmiért, ahogyan én sem fogok bocsánatot kérni a saját természetemért, azért, mert üvöltözök, vagy Denért, vagy bármiért, amit valaha is elkövettem. A hibák nem hibák, hanem saját magunk által választott utak és döntések. És gyűlölöm, ha valaki álszent bocsánatot színlel, mert fél kimondani őszintén, hogy csak saját magára gondolt, és csak a saját akarata vezérelte. én csak saját magamra gondolok, mert ha én nem teszem, akkor senki nem fogja helyettem megtenni. De hé, álljunk meg egy percre, én fel is vállalom, hogy egy önző dög vagyok.
Nem akarok törni-zúzni, mint nehezebb óráimban, de a fejemben elnempattanó idegszál arra késztet, hogy mindét kezemmel elengedjem az addig még szivaccsal gondosan ápolgatott tányért, és az egy fülsértő csattanással visszazuhanjon az alatta még sorban ácsorgó mosatlan tányérhadra.
- Álomvilágban élsz, ha azt hiszed, hogy találsz majd magadnak egy feleséget, aki mos, főz, takarít, sosem panaszkodik vagy veszekszik, és legalább feleannyira jó az ágyban, mint én. És álomvilágban élsz, ha azt gondolod egy ilyen kapcsolatban jobban érzenéd magadat - fordulok felé, továbbra sem zárva el a csapot, engedve, hogy a vízcsobogás egyfajta háttérzajként töltse be a szobát, és ne a kínos csend telepedjen közénk, ha éppen nem beszél egyikünk sem. - Baszd meg, Dan! - vágom hozzá. - Komolyan, nem tudok mást mondani, mint hogy baszd meg! - morgom dacosan, és a lehető legsértettebb arccal teszek meg felé egy lépést, és egy pár pillanatig engedem magamnak, hogy a rám szegeződő szempár tekintetében fürödjek. Azokat a szemeket bámulom olyan megrögzötten, melyek valaha talán tényleg a világot jelentették nekem, amíg közbe nem szólt az élet, és el nem kezdte a kapcsolatunkat is rohasztani, mint mindent mást. Az idő egy szar, és mindenbe beleszól, mindent eltorzít a maga csúf ízlése szerint.
Tovább bámulom. Ha ezek a szemek egyszer nekem a világot jelentették, vajon másét is fogják? Más is látni fogja őket nevetni, vagy sírni? Más is fog ebbe a kettőbe pislogni, miközben ezzel a férfival szeretkezik a puha tollaspárnák között?
Bumm. És vége. A szemeim villámcsapásra tágra nyílnak. Résnyire elnyílt szám összecsattan, ajkaim egy keskeny vonallá préselődnek.
- Lefeküdtél valakivel? - tör ki belőlem a kérdés, és szinte hisztérikusan felnevetek. - BIZTOS, hogy megtetted. Csak öt kurva hónapja szakítottunk, de biztos, hogy egy percig sem hiányoltál - áradnak belőlem a szavak, mint a vízsugár a csapból, és egy percet sem tétlenkedek tovább, mintha elszublimáltam volna a helyemről már száguldok is az emeletre, megcsúszom a lépcsőn, és beverem a térdemet, felpattanok, mint akinek meg sem kottyan némi ízülettörés, és tovább sántikálok, hogy csakhogy nem tokostul tépjem fel Dan szobájának az ajtaját és vessem be magamat a jól ismert szobába.
Óóó, te rohadék, ha megtudom, hogy megcsaltál, vége az életednek.