Tárgy: Marissa Hope Graham Kedd Ápr. 26, 2016 8:52 pm
Marissa Hope Graham
little princess
Becenév
Mar, Rissa, Ris, Hope, kisgörcs, törpilla, pöttöm… búgócsiga… hirtelen csak ennyi jut eszembe, a beceneveim a bátyáim hangulatai szerint változnak..
Születési hely, idő
2000. 04. 01. (bizony, az életnek is van ám humorérzéke), Grahaméknél, tudjátok úgyis…
Foglalkozás
Diák - Badminton
Családi állapot
Jelenleg egyedülálló
Kapcsolat a családdal
Ryordan – a legidősebb bátyám. Tipikus apafigura a szememben, akihez bármikor, bármivel – na jó, azért bármivel mégsem – fordulhatok. Sokszor rideg, és hidegnek mutatja magát, mait nem is csodálok, lévén szinte egyszerre hárman szakadtunk a nyakába, de a késő esti forrócsokizás alkalmával, ami számunkra már napi rutinná válik, úgy érzem, kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, aminek nagyon örülök. Hayden – a következő Graham, aki… aki nem hazudtolja meg önmagát. Számomra olyan, mint az időjárás, nem tudom, mikor épp milyen hangulata van, sokszor egy ártatlan viccelődést is véresen komolyan vesz, és van mikor, ő szekál engem, hogy a tűréshatárom feszegesse, de csak egyszer bántson valaki… Épp ezért van nekünk egy közös titkunk.. ha vihar van, az első dörgés után három másodperccel, már a szobájában dekkolok még így tizenhat évesen is, és bociszemekkel kérem, had aludjak vele. Ő az, aki mellett biztonságban érzem magam, ő az, aki miatt merek nyitni az emberek felé, és nem csak bambán bámulni egy adott pontra. Brandon – köztünk meg olyan kötelék van, amit bárki megirigyelhetne. Sokáig maradtunk csak egyedül apáéknál. Ő mindig azon volt, hogy én ne magam okoljam, amiért a tesók elmentek, pedig nem kevés ideig éreztem magam hibásnak. És senki nem gondolná róla, hogy képes annyira maga elé helyezni bárkit is, mint engem. Mázlista lesz az a lány, aki meg tudja őt zabolázni annyira, hogy komolyan vegye… ezt bátran állíthatom.
Play by
Lily Collins
Csoport
Badminton diákjai
<3 ◆ van ◆Sonja
Életem története
- És Marissa, tudod már, melyik egyetemre mész? – ártatlanul hangzott a kérdés, anyám barátnője szájából, én mégis kínosan húzom el a szám, és a székbe próbálom passzírozni magam. Szegény, még csak fogalma sincs arról, mekkora lavinát indít ezzel el. - A Harwardra, a Yalere – hangzik egyszerre szüleim szájából, amit aztán újabb vitaroham követ, mert, ahogy mostanában semmiben, ebben sem értenek egyet. Bocsánatkérő pillantásokat lövellünk egymás felé a nővel, és én próbálom a villával lekötni a saját figyelmem, míg nem a tányér hangosan csattan az asztalon, anyám pedig szikrázó szemekkel néz apámra. Itt a pillanat, mikor én magam is besokallok, és megköszörülöm a torkom. - Ami azt illeti, az Oxfordra szeretnék – hangom határozottabb már nem is lehetne, a hatása pedig nem marad el. Az étkezőben néma csend honol, és négy szempár tapad rám egyszerre. Ugyanaz a megütközött tekintet játszik mindenki arcán, én meg dacosan húzom ki magam. - Mert, hogy ott foglalkoznak rákkutatással – a döbbenet szinte kézzel tapintható, de mit tehetnék? Soha senki nem kérdezte meg tőlem, én mit szeretnék. - Ugyan kincsem, megbeszéltük, hogy parlamenti szóvivő leszel – apám megküzd azzal az enyhe hanghordozással, anyám pedig helyeslően bólogat. Mert ők ezt megálmodták. Mert ők büszkék rám, mikor a vitaszakkörön remekelek, mert ők már-már könnyekig hatódnak attól, hogy az utolsó próbálkozásuk gyerek téren, legalább ért valamit. Ezt ők mondták, nem is egyszer… az én zsebemben meg nyílt az a bicska újra, és újra. - Nem... nem beszéltük… sose beszélünk. Eldöntesz valamit, aztán ráerőszakolod az emberre, még csak fel sem merül benned, hogy talán nem arra az útra vágyik… - … mert nem fogjátok fel, hogy a legjobbat szeretném nektek. Te is, a bátyáid is gyerekek voltak mégis honnan tudnátok, hogy mi a jó nektek? Nem, nektek aztán muszáj a lelkünkbe tiporni… Marissa, te nem vagy ők. Ne tékozold el a tehetséged, holmi hülyeségekre – anyám a kezem után nyúl, én meg reflexből kapom el azt, és olyan szánakozón tekintek rá, mint még soha. - Segíteni abban, hogy az emberek élhessenek szerinted hülyeség? – metszőn nézek rá, aztán csak megrázom a fejem, és felállok az asztaltól. - Elnézést, elment az étvágyam….
Anya és Apa…
.. remélem, büszkék vagytok magatokra. Sikerült végleg elmarnotok magatok mellől mindenkit. Az a helyzet, hogy hiába vagytok remek emberek, mint szülők… eláshatjátok magatokat. Egy szülő nem attól jó, hogy előre megtervezi a gyereke minden egyes lépését, és bevágja a hisztit, ha az nem azt szeretné, amit ő. Egy szülő teret hagy és támogat. Tudom, hogy ez számotokra teljesen ismeretlen fogalom, ki is készítettem az asztalra a szótárat. Belegondoltatok már egyszer is abba, miért mentek el a többiek? Miért hagytak engem egyedül veletek? Amit velünk tesztek, annak köze sincs a neveléshez, megfosztotok attól, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk azt, amit életnek neveztek, de mi nem azért jöttünk a világra, hogy egy burokban éljünk, elvágva mindentől, ami az embert boldoggá teheti. Ryt hálátlannak neveztétek, Haydent lázadónak, és máig azt hiszitek, ők ketten vették rá Brandont is arra, hogy itt hagyjon. Látjátok, mennyire nem ismeritek a saját gyerekeiteket? Ry sose volt hálátlan, amit tud, azt tőled tudja apa, esküszöm, mindig téged látlak benne, épp csak ő nevel… és nem tart. Hayden előtt meg minden kapu kinyílik, mert annyira megnyerő tud lenni, mint te anya. Te tanítottad meg arra, hogy bánjon a szavakkal, és az a mosoly, ami az ajkain játszik a tied. Ezekre büszkének kéne lennetek, hisz remek gyerekeitek vannak, nem érdemlik meg, hogy ennyire leminősítsétek őket, csak mert belefáradtak abba, hogy dróton rángassák őket. Ők nem bábuk, amit sarokba lehet hajítani… És én sem. Épp ezért csatlakozom hozzájuk. Hiányzik a családom. Hiányoznak az esti kerti partik, mikor mindig a medencébe dobnak és aztán mályvacukrot eszünk. Emlékeztek ti még erre? Az volt a család, és én minden egyes napot imádtam. De ti tönkretettetek mindent, elszakítottatok a testvéreimtől, és még csak észre sem veszitek azt, ez mennyire fáj nekem. Bízom benne, hogy ha máskor nem is, legalább most rádöbbentek arra, az nem egy járható út, amin ti vagytok és abban is, egyszer minden a régi lesz, de addig is… szeretetben akarok élni, azokkal, akik szeretnek…
Lányotok, Hope
- Mar? – Ry teljesen megrökönyödve áll az ajtó előtt, de engem, ez cseppet sem érdekel. Ledobom a bőröndöm, és egyenesen a nyakába vetem magam, úgy ölelve őt, mintha azon múlna az életem. Ami egyébként nem is áll messze a valóságtól, évek óta nem láttam őt, és annyira hiányzott, hogy azt már képtelenség szavakba önteni. - Héj héj héj…. mit keresel itt? – tol el, miután sikerül felocsúdnia a döbbenetből, én meg behunyom a szemem egy pillanatra. - Apáék úgy gondolták, te jobban meg tudsz minket nevelni, mint ők – mosolygok rá szikrázón, belül viszont ostorozom magam. Soha nem hazudtam, nem is biztos, hogy hitelesen játszom meg magam, de… de mégse mondhatom el, hogy én is úgy jártam, mint ők. Ha újra vissza akarom kapni a családom, akkor bizony le kell lépnem olykor a helyes útról, még ha az szörnyen nehéz is.
Úgy látom megérkezett az utolsó Graham is, habár nálatok nem lehet tudni. Sajnálom, hogy olyanok a szüleitek amilyenek, de hidd el emiatt az élet valamelyest kárpótolni fog. Kíváncsi leszek mi lesz, ha megtudják a testvéreid, hogy veled is hasonló helyzet alakult ki. Remélem jól fogod érezni magad Bristolban és a Badmintonban. Imádom azt a csodaszép arcod, vigyázz rá, nehogy valamelyik testvéred valami rosszba vigyen! Menj foglald le, mielőtt ellopná valaki és játssz!
by 
