Freddie

Frederick Mclair

Fuck off

Unknown

Életem története

Beszív, letüdőz, kifúj - mámorító körforgás, mely hiába mulandó, legalább arra a kis időre képes elfeledtetni velem, mennyire szar az életem valójában. Anyám öngyilkossága után a család fogalma szinte megszűnt számomra, hiszen a folytonos veszekedések, s apám lenéző szavai nem a felhőtlen időszakokat idézik elő, ami megfelelő lenne egy normális kamaszkorhoz. Nem mintha túlságosan foglalkoztatna, mi lesz velem később, elvégre szeretném kiélvezni a jelen minden egyes percét. És ameddig itt vannak nekem JJ-ék, addig nem érdekel, mi zajlik a családi házban. Sok időt úgysem töltök velük. Annak a seggfej Cook-nak hála pedig sok időm nincs is foglalkozni a saját problémáimmal, hiszen valahol mélyen ő is pontosan jól tudja, hogy szüksége van rám, mert én vagyok az egyetlen, aki képes kontrollálni - feltéve, ha sikerül, mert mostanában ez sem igazán mondható el. Főleg azok után, hogy bekerültünk a Roundwiev-ba.
A környezetváltozás, viszont nem csak a két legjobb barátomnak jelentett lényeges fordulatot az életében, hanem nekem is. Effy Stonem képében jelent meg előttem a rózsaszín köd, amelyről eddig csak unalmas történeteket hallottam, amik egy cseppet sem érdekeltek. Sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz ilyen rövid idő alatt kihozni belőlem ezeket az érzéseket, viszont a legrosszabb az egészben, hogy nem csak rám volt ilyen hatással. Azt hiszem, ennél a pontnál kezdődött az összeomlásom, főleg mikor megtudtam, hogy Cook már az első tanítási napon megfektette az orvosiban.
Minden egyes pillanatban, mikor elkapok egy-egy mondatot, vagy látok valamit, olyasfajta érzések öntenek el, hogy hányni tudnék. Néha már a fű sem képes annyira lekötni, hogy megfeledkezzem az érzelmeimről, amik reménytelenül kötnek a lányhoz. Folyamatosan úgy érzem, hogy valami hiányzik az életemből, az üresség pedig egyre csak nő bennem, ahogy az életem különböző területein kezd összeomlani körülöttem. Fogalmam sincs, hogy ezzel jár-e a felnőtté válás, vagy csak én vagyok ennyire elbaszott, de ha már a deszkázás sem köt le, ott hatalmas problémák vannak. Az érzéseim elől pedig a fészerben sem tudok elbújni, hiszen amint sikerülne kikapcsolnom, megjelenik az a két idióta és Cook szövegelését hallgatva még inkább csak kiborulok, de mégis mit mondhatnék? Inkább csak elviselem a faszságaival együtt, már csak JJ miatt is, mert tudom, hogy borzasztóan megviselné, ha egy komoly vita rondítana bele a belső körünkbe, amit gyerekkorunk óta építünk. Inkább csak kivárom a végét az egésznek, és reménykedem, hogy Effy észhez tér, mert érzem; mert tudom, hogy ez valójában neki sem jó így.
Nem tudom, mi van velem, de lassan magamra sem ismerek. Anyám elvesztése óta egyszer sem éreztem magam ilyen nyomorultul, és nem is vall rám ez a fajta érzékenység, most mégis... szar, hogy minden pont most jött össze.