Elizabeth "Effy" Stonem

Elizabeth Stonem

every wound will shape me. every scar will build my throne

Nem ajánlott olyasfajta életcélt választani, mely szerint az illetőnek feltett szándéka megvárni, amíg valami normális, életre nevelő dolog hagyja el a száját a tanárok bármelyikének a Roundview-ban. Vagy más iskolában. Az öröklét sem olyan túl jó dolog. Főleg, hogy nekem általában egy tanóra is egy évtizednek tűnik. Hiába firkálok mindenféle értelmetlen, absztrakt, rajznak csúfolt akármit a füzetem lapjainak szélére, hiába kéredzkedem ki a mosdóba, vagy le az orvosiba, hogy kisurranjak rágyújtani, esetleg lezavarjak egy gyors légyottot valakivel a feszültség és stressz oldásaként - szinte semmi nem képes előbbre hozni azt a kurva csengőszót. Talán ha aludnék. Úgyis remek altatódal a tanárok beszéde, akármilyen órán legyünk is. Mekkora szívás, hogy mostanában egy átmulatott éjszaka után is alig jön álom a szememre!
Serceg a toll a papíron, zümmög a légy, süvít a szél az ablak résein, az a tökfej ott elöl pedig csak magyaráz a falnak, hiszen senki nincs olyan hülye - néhány talpnyaló kivételével persze -, hogy figyeljen rá. A falióra másodpercmutatója lassan vánszorog, mint egy járókeretes nyugger a zebrán, nehogy a munkába siető autósok időben odaérjenek. A szituáció teljes mértékben ugyanaz, csupán itt az óra mulat azon, hogy a teremben tartózkodó diákok nagy része szívesen felkötné magát. Velem az élen.
Magasba emelem a kezem.
- Nem vagyok jól. Kimehetnék a mosdóba? - teszem fel a szokásos kérdésem, miután a tanár rám emelte tekintetét.
- Menj csak... de ne kísérjen inkább valaki le az orvosiba? - aggódó tekintetét betudom a félelemnek attól, hogy az óráján dobom ki a taccsot. Igazi puhapöcs. Tagadólag rázom a fejem, majd felkapom a táskám és kiviharzom a teremből. Jó kislány módjára mehetnék ténylegesen a mosdóba, ahogy ígértem, de eszem ágában sincs maradni. Előhalászom táskám mélyéről a cigarettás dobozt, s alig hagyom el az épületet, az egyik szál már ajkaim közé furakodik, várva, hogy meggyújtsam a végét. Mint mindig, tekintetem most is elidőzik a dobozon feltüntetett "A dohányzás halált okozhat" feliraton. Most is mulatságosnak találom. Meg egy kicsit szomorúnak, hogy nem máris az első használat után teszi. Nem kedvelem a lassú gyilkosokat. Röhögve nézik végig az összeomlásom, jót mulatnak mindenen, ami fájdalmat okoz. Biztosan élvezte a doboz elődje, mikor a nadrágom zsebében lapulva hallgatta, Pandora és Cook rövid kapcsolatára. Vigyorgott magában, mert bár magam sem tudtam eldönteni, miért, de felkavart. Utálom Cookot. Utálom Pandát, utálok mindenkit, de legfőképp magamat. Ez talán a legnagyobb öröm a napirendembe épült összes lassú gyilkos számára. Borzasztó nagy élvezet lehet az ő szemszögükből, mikor a tükörbe sem bírok belenézni anélkül, hogy elfogna a hányinger.