Ryordan & Gareth

Akkorát nyelek, hogy csak úgy visszhangozna a csendben, ha valami vígjátékban lennénk. Igen, sikerült tátott szájjal belefutnom a takarítónőbe, aki szerint rohadt trehány egy ember vagyok. Szerintem meg ha csak havonta egyszer takarít normálisan nálam, akkor ne lepődjön meg, hogy ha mocsok van. Különben is az asztalomon patikarend van. Ha díjat adnának a tanári asztalokért, tuti én vinném haza. Bár nem... emberi roncs vagyok, aki nem közeledik másokhoz és könnyű célpontja az élcelődésnek.
Nem vagyok magas, jóképű, nincsenek olyan arccsontjaim, amivel embert lehetne ölni, viszont van egy rohadt erős walesi akcentusom és ki tudok mondani annyi mássalhangzót egymás után, mint egy lengyel. Most pedig itt próbálok nem asztmás rohamot kapni egy fehérre mázolt jéghideg fal rejtekében (noha, nem vagyok asztmás). Amint a csattogós-csoszogós és hallatra is csámpás léptek a folyosó másik felébe távoznak, veszek egy éles kanyart, na nem a boltban és lesunnyogok a lépcsőn. Egy szinttel lejjebb, a tanárihoz közelítve pillantom meg Ryordant, amint a lépcsősorhoz közelít.
- Ha kedves az életed, akkor ne tedd! - nyújtom ki a karom felé, nyitott tenyérrel, amivel mondhatnám azt is, hogy "Stop! Hammer time!", de veszélyt jelzek csak. - Drabella, fent hesszel áldozatokra vadászva. Ne dobd el az életed. Túl fiatal vagy még.
Olyan komolyan nézek, mint akinek megindult a szülése. De se a nemem, se más nem stimmel.

A munkahely! Ez az a pont az életben, ami egyeseknek maga a pokol, másoknak pedig a mennyország. Nos, nekem valahogy kettő az egyben, hisz kicsit ez, kicsit az néha meg amaz. Bertha, a csodás Godzilla teszi a személyes poklommá, aki seprőjével és szempilla rezegtetésével riogat. És a menny? Az a szertár, a történelem, az órák, meg a tény, hogy nap, mint nap a hobbimnak élhetek. Aztán ott van még az amaz, ami már nem ennyire jó. Dolgozatjavítás, értekezletek, naplóvezetés, csupa unalmas, monoton dolog. Ilyenekkel telik jelenleg is az időm, ezért is érzek késztetést a földszinti folyosón lévő csoki automata kifosztására. Hamar rábeszélem magam, előkotrom az összes apróm és már megyek is meghódítani a fenevadat és kicsalni belőle a finomságokat. Pár perccel később, már minden zsebem büszkén dagad a kalóriadús nasiktól. Még egy kis kávé kéne a boldogsághoz, amit a tanáriban be is tudok szerezni. Megindulok tehát visszafelé, de amint megközelítem a lépcsősort, az egyik kollégám állít le.
- Miért? – Nézek rá bamba, most mi a franc van fejjel. Hiszen ez csak egy lépcsősor, mitől kéne tartanom? Aztán következő szavaira mégis azonnal megértek mindent.
- Hú, kösz Gareth, az a nő a legrosszabb rémálmom! – Ugrok a férfi mellé kiélezett érzékszervekkel, mintha megérezhetném a szagát vagy épp a rezgését az ellenségnek.
- Már két hete zaklat és a világért sem áll le! Múltkor majdnem sikerül betuszkolnia a takarítószertárba.– Magyarázok halálsápadtan, miközben azon kattog az agyam, hogy hol szerezzek így kávét, ha oda egy darabig nem mehetek fel. Aztán beugrik.
- Nincs kedved felszívódni a hátsó udvar kávé automatája felé? Meghívlak! – Mosolygok, majd belenyúlok a felsőm zsebébe és megrázom előtte az egyik nemrég szerzett kincsemet.
- Van egy tucat csokim is, egy ideig elkerülhetjük a tanárit és a körülötte ólálkodó rémet! – Felnőtt embereknek nem kéne így viselkedniük, de az énem egy része soha sem akar felnőni. Egyébként is magunk vagyunk és összeköt minket a munka, na meg a közös ellenség.