Az életem maga a csoda. Sok szempontból is, noha talán ezt mindenki másképpen ítélné meg. Rendőrcsaládba születtem, késői és egyetlen gyermekként. Édesapám a kerületi rendőrkapitányság megbízott sheriff helyettese volt, a mamám pedig az ottani törvényszéki és patológiai szakértő. Házasságuk tizenkettedik évében toppantam be, éppen akkor amikor már lemondtak arról, hogy valaha is gyermekük születik majd. Kifejezetten csúnya kisbaba voltam: pufók, kékes zöld és velem született, pikkelyes bőrbetegséggel, amelyet hála a remek orvosoknak nagyjából egy éves koromra kezelni tudtak. Addig úgy néztem ki, mint egy vedlés alatt álló hüllő. Mindent elég korán tanultam meg, csak éppen beszélni nem. Egészen három éves koromig egyetlen szót sem voltam hajlandó szólni, kizárólag az édesanyámnak. Nehezen boldogultak velem, sőt már azt találgatták, hogy talán néma vagyok. Nem. Pusztán azt gondolom, hogy nem volt semmi fontos, amit a világgal közölni akartam volna. Milyen különös, hogy most meg éppen azzal keresem a kenyerem, hogy a beszédemmel igyekszem meggyőzni embereket arról, ami az igazság, avagy amit én annak vélek. Világ életemben zárkózott és kicsit magamnak való kislány voltam kevés baráttal és még kevesebb bizalmassal. Az egyetlen, aki volt az Greg, a szomszédban lakó kissé furcsán pösze fiú , akivel úgy ismerkedtem meg öt évesen, hogy felmásztam a házuk előtti fára, majd fogalmam sem volt hogy jövök le onnan. Ő biztatott, hogy meg tudom csinálni, végül aztán egy lemászási siker, meg egy mai napig tartó barátság lett belőle. Talán az egyetlen és igazi barátságom. A zene iránti fogékonyságom a középiskolás években mutatkozott meg először és azóta is tartósnak bizonyult. Kevés hobbijaim egyike, hogy a közeli katolikus templom kórusában éneklem. Nem hirdetem úton-útfélen, de ettől még tény. A másik pedig a baba gyűjteményem, amely biztos nagyon gyerekesnek tűnhet mások számára, de nem nekem. Idestova tíz éve duzzasztom a gyűjteményemet, amely mostanra egy egész szobát elfoglal a lakásomban. Sokáig magam is követni akartam a mamát és patológiai pályára készültem, majd korán kiderült, hogy a vér látványa szinte hisztérikus sokkot vált ki nálam, így nem volt kérdéses, hogy más irányba fogok elindulni. A jogi egyetem lett a célom, melyet nem végeztem ugyan el Summa Cum Laude, de legalább elmondhatom, hogy korán kiderült mely irányba fogok elmozdulni. Tanársegédként a külföldi jog professzorom válását néztem és asszisztáltam végig mint lelki szemetes. Utána határoztam el, hogy nem hagyom soha többé, hogy a jó emberek veszítsenek. Mai napig mély kudarcként élem meg a bukásaimat, vagy azokat a pereket amelyben nem sikerül teljes mértékben kiharcolnom ami az ügyfelemnek jár. Minden esetben azokat képviselem akiket bántanak, soha nem azokat akik előre csörtetnek mint valami felbőszült vadkan. Két éve praktizálok magánügyvédként a Belvárosban, azon a részen amit a helyiek csak „Little Chesnut Hill” néven emlegetnek. És pontosan ennyi ideje zártam le az utolsó, öt éves kapcsolatomat, amely az egyetemen kezdődött, és amelynek már éppen itt volt az ideje, hogy véget érjen. Michael nem az az ember akiben megbízhatom, én hittem azt, hogy mégis. Anyagilag és lelkileg is kihasznált, elszívott minden energiát tőlem, miközben úgy éreztem, hogy a birtoklása legsúlyosabb árnyéka agyon nyom. Levegőt is alig tudtam mellette venni. Azóta nehezen nyitok a férfiak felé, leginkább sehogyan, és az anyukám szerint rosszul közelítem meg a dolgokat. De valahogyan nem megy másképpen. A munkámnak, a hobbijaimnak élek, egy két szobás tetőtéri lakásban a város szívében, egy zsebkendőnyi park tőszomszédságában. Reggelente egy gőzölgő csésze kávéval a kezemben bámulok bele a világba: huszonhét leszek lassan, nevetőráncokkal a szemem sarkában, és az átlagos életem tengernyi problémájával. Néha én is küzdök a kilókkal, a befizetésre váró számlákkal, az asztalomon a laptopom mellett heverő ügyek aktáival, azzal, hogy mit vegyek fel, mikor tankoljam meg a kocsimat és mikor lesz időm végre nyaralni menni. Nem is emlékszem arra, hogy mikor voltam utoljára. Sok dolgon kellene változtatni, de nem akarok. Hiányzik a motiváció.
Play by
Shay Mitchell
Csoport
Kívülálló
-Neph- ◆ Van ◆ Nincs
Életem története
Ültünk az asztalnál és egymást néztük. Szótlanul meredtem rá. Idegen volt a számomra, egyre idegenebb attól a perctől, hogy először kezet emelt rám, hogy először megütött. Akkor olyan volt mintha soha nem ismertem volna ezt az embert és azon gondolkodtam, hogy mi volt az amit szerettem benne: a humora, a kedves és lehengerlően közvetlen stílusa. Pontosan olyan volt, amilyen én soha nem tudtam lenni. Mintha férfiban testesítette volna meg az ellentétemet. Azt mondta szeretett, hogy fontos voltam a számára, hogy nem akart elengedni, ezért volt arra szükség, hogy megüssön. Többször is. Másképpen láttuk a dolgokat, akkor már évek óta. Magányos voltam egy társas kapcsolatban és nem akartam így élni tovább. Mint valami bírósági védőbeszéd, úgy készültem erre a napra. A kedvencét főztem: párolt zöldborsó, nyersen átsütött marha bélszín. Gyengén behűtve félédes pezsgő, mintha ünnepeltünk volna. Ha azt vesszük én ünnepeltem is. Egy olyan időszak végét, amit el sem kellett volna kezdeni. Nagymonológra készültem, és furcsa talán, de már nem féltem. Nem féltem, hogy meg fog ütni, hogy nem fog elengedni, hogy továbbra is érzelmileg zsarolni fog. Már nem hat meg. Fél óra. Fél óra múlva itt lesz Greg. A mentőangyalom, akire mindig számíthatok. A legjobb barátom. Halkan koppant a villám az asztalon, és kissé hátrébb toltam magam elől a tányért. A fehér damaszt kendő az ajkaimhoz ért, finom nyoma ott maradt a barack árnyalatú rúzsomnak. A táncoló gyertyák lángja felett néztem át az asztal túloldalára. Michael is engem nézett. Úgy gondoltam, hogy tudja, hogy egy ideje már tudja, és a legkülönösebb az egészben a csend volt, ami legalább öt percre megült közöttünk, mint egy hívatlan, de nagyon is szükségszerű vendég. Összefűztem az ujjaim az asztallapon, és csendesen, visszafogott hangon beszélni kezdtem. – Amikor megismertelek az egyetemi évek elején én voltam a világ legboldogabb embere. És most is az vagyok, csak most más miatt. Mégis mindkettőhöz közöd van. Azt gondoltam, mint ahogyan mindenki azt gondolta, hogy minket egymásnak teremtettek. Előtted fényes jövő áll, ha apád útján haladsz tovább egészen a főbírói posztig viheted majd, bár így is a legjobb büntetőjogásznak tartalak, Michael akit valaha ismertem. A szakmaiságod és az ügyek iránti elkötelezettséged soha nem volt kérdéses a számomra. De emberileg és mint az életem része….úgy érzem….úgy érzem, hogy ha ez egy ügy lenne, akkor azt mondanám, hogy a közvetett bizonyítékok is elegendőek ahhoz, hogy bűnösnek találjalak. Ezt pedig te is tudod.- nem szólalt meg, csak nézett rám, finoman és lassan hunyta le a szemeit, aprót bólintott. Tudta. Michael tudta, hogy mit akarok, ahogyan azt meg én tudtam, hogy megbánta. Megbánta az egészet, de azt is tudja, hogy a dolgokat már nem lehet meg nem történtté tenni. Világosan látható hova jutottunk el, és ez nem az az út amit járni akartunk. Ki kellett volna mondanom, ki kellett volna mondanom….hogy vége, hogy itt most befejeztük, hogy a hálóban a nagy barna bőröndben ott vannak a holmijai amiket nálam tartott, mert nem éltünk együtt. És láthatatlanul belecsomagoltam öt évünk megannyi emlékét, amit meg akartam osztani vele. Nem szerettem, de nem is gyűlöltem, egyszerűen csak olyan távolinak éreztem őt, amilyen távolinak a lemenő nap utolsó melengető sugarát szoktuk egy koraőszi délutánon. - Vége, igaz?- a hangja nem volt vádló, nem volt haragos, érzelmes. Közömbös volt. És ez fájt. - Igen Michael, és szeretnék tovább lépni. - Szerintem te már jó ideje tovább léptél rajtam.-bárcsak igaza lett volna, de nem így volt. Mert a félbehagyott vacsora, és a melegedő félédes pezsgő ott maradt az asztalon, utána pedig halkan kattant a bejárati ajtó zárja nagyjából negyed óra után. A barna bőrönddel pedig magával vitte a bizalmamat a férfiak iránt.Csak abban bízom, hogy nem örökre.
Különleges név, különleges arc és még ennél is különlegesebb élet. Nagyon tetszett a történeted, és bár most még nem érzed, de jobb lesz neked nélküle. Találsz jobbat! Egy ilyen nőért ölni tudnának, és szoktak is, ezért van rátok szükség. Remélem nekem nem kell ügyvéd, de te jól hozod, szóval nem is tartalak fel. Foglald le arcodat, és menj a bíróságra úgy hallottam az menő hely a szerelemre.
by 
