She’s a commodity in a sea of broken girls.
Apró csókokat nyom a nyakam belsejébe, túl szorosan ölel, mintha valami baj lenne. Megsimítom a homlokát, ami még mindig forró. A hajvonalánál izzadtságcseppek gyöngyöznek, lassan elindulnak, leszánkáznak az arcán. Az orra alatt fénylő folyadék jelenik meg. Előveszek egy kendőt a szoknyám zsebéből, majd a kezébe adom. Erőtlenül kifújja az orrát, majd a fejét a vállamra hajtja, lehunyja a szemét és mormog valamit, hogy biztos Lucytől kapta el, és szerencséje lesz, ha nem skarlátos. Megsimogatom a fekete haját, hátha egy kicsit lenyugszik, talán el is alszik. Most az tenné neki a legjobbat.
A nővérszoba falai csupasz fehérek, az ósdi linóleumban levelek erezetéhez hasonló repedések futnak végig, egy nagy foltban egyesülve, felfedve az alatta lévő betont. A lábam nem ér le a kezelőágyról, csak úgy lóg a semmiben.
— Hé — megrántja a pulóverem ujját, ami, lévén, hogy túl nagy, leér egészen az ujjaim közepéig. Csak most veszem észre, hogy eddig görcsösen szorítottam az textil szélét. Egészen elfehéredtek az ujjbegyeim.
— Igen? — elmosolyodom. Annyira ügyelek, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat, mintha egy apró pillangó szállt volna a vállamra, nem pedig Samta mozgolódna. — Rosszul vagy?
— Csak influenza. Nem fogok meghalni — pirít rám. Felemelkedik a hajzuhatag a vállamról. A sötét szemei belenéznek az enyémbe, nyomatékosságot adva a szavainak. Egy picit rosszul érzem magam, hogy túlaggódom, túlféltő vagyok, de egyáltalán nincs szüksége erre. Egy kicsit arrébb húzódom, mire Samta velem együtt mozog. Visszabújik hozzám, vékony, hideg ujjai a derekamon futkároznak. Furcsa, az arca szinte lángra kap, de a kezei csak olyan hidegek, mint mindig. Nem hiszem el, hogy minden rendben van vele. Sosem szoktam hinni a megérzéseimben, általában teljesen hasztalannak bizonyulnak, reménykedem, hogy most is csak erről van szó. Buta gondolatokról, amikor átsuhannak a fejemen, és nincs semmi jelentőségük.
— Na, tudod, hogy nem úgy értettem — átkarol, a forró orcáját hozzányomja az enyémnek. Mindig tizenkettőnek érzem magam, mikor ezt csinálja, talán akkoriban vált ez a mozdulat a szokásunkká, talán ezért.
— Jaj, semmi — már megint mosolygom, talán túl sokat is. Megrázom a fejem, tényleg nincs semmi baj, de mostanában egyre furcsábban érzem magam Samta közelében. Mintha olvasni tudna a gondolataimban, vagy csak rám néz és tudni fogja. Paranoiás vagyok, tudom. El kell engednem ezt az egészet, és normálisan viselkedni.
Egy puszit nyom az arcomra, alig érzem, olyan könnyű. Az ujjai is azok, ahogy le-fel szánkáznak a törzsemen. Egyre gyorsabban, míg el nem kezd csiklandozni. Ez egy olyan gyengém, amiről csak ő tud, hogy pontosan csípőm fölött kell megcsiklandoznia, és akkor elvesztem. Valahogy máshol teljesen jól bírom.
Nem tudom, hogy került Samta fölém, hogy pontosan miért is fekszem a kezelőágyon. A nevetésem visszhangja bejárja a szobát. Fekte hajtincseket köpködöm a számból, miközben megpróbálom lefogni a kezeket, mintha nem is két kéz próbálna elkapni, hanem legalább ötven. Már könnyezik a szemem, mikor Samta elengedi magát, összehúzódunk, minél közelebb egymáshoz, hogy le ne essünk az ágyról. Az orra hozzá ér az enyémhez, az arca rózsás. Eszkimó puszikat adunk egymásnak. Lehunyom a szemem, attól tartva, hogyha kinyitom valaki benyit azon az ajtón, az iskola orvos, Samta anyukája, ez pedig szerte fog foszlani. Mikor kinyitom a szemem Samta már mellettem könyököl, hirtelen elindul felém, azt hiszem csak egy újabb eszkimó puszi, semmi komoly. Azonban az ajkunk összeér. A csók lassú, éppen csak puhatolódzó, nem az a szikrákat szóró, amiről hallani lehet. Elválunk, mind ketten felnyomjuk egymást egy kicsit, így nem teljesen vagyunk fekvő helyzetben. A fülem mögé túr egy kósza hajtincset. Összekoccan a homlokunk, mire egy picit muszáj kuncognom.
— Gyere ide — húz vissza, majd újra megcsókol.
Az ajtó nyitódás hangjára szétrebbenünk, mint egy madárpár, de már késő, Samta anyja rám sem néz, miközben megfogja a vékony csuklóját a lányának és felrántja az ágyról.
°°°
Leugrom a járdát szegélyező padkáról. A pocsolya vize összekeni sárra a fehér zoknimat. Nem tudna kevésbé érdekelni. Kivágom a kocsi hátsó ajtaját és bedobom a táskámat, majd besüppedek az első ülésre. Samta belenyúl a kesztyűtartóba, már automatikusan mozgom, a zsebemből elkapok egy öngyújtót. A cigarettához emelném, de ő csak int a kezével.
— Megpróbálok leszokni, csak... — megrázza a fejét, a hosszú fekete haja hátra van kötve, de még így is követi a mozgását.
— Csak kell valami, egy cselekvés, ami helyettesíti — fejezem be helyette a mondatot. A furcsa az, hogy én sosem cigiztem, nekem már túlságosan is kicsapongó volt ez a dolog, persze, butaság. Az egyedüli ok, amiért öngyűjtő van nálam, mert Samta mindig elfelejti, szerencse, hogy reggel felöltözik.
A szüleim nem engednek látni egymást, vagyis csak szeretnék. De még mindig nem beszéltünk a csókról. Ez olyan csöndes megállapodás lett köztünk, nem hozzuk fel a dolgot, ezért lepődöm meg, mikor kiejti a következő szavakat.
— Tudod, a csók — hátra akarja tűzni a haját, mire rájön, hogy összefogta, így csak a levegőben lóg a keze —, izé. Túl sok köptetőt vettem be, meg lázas is voltam.
— Megértem — suhintok a kezemmel, mintha nem is jelentene olyan sokat nekem.
— Egyébként is. Van valami amit már el akartam mondani — idegesen dobol a kormányon. — Azt hiszem, terhes vagyok.
by 
Vár a játéktér, puszi.