Lucienne Sallow

Lucienne Sallow

This world is a comedy to those who think, a tragedy to those who feel.

- Nézzétek már a disznót... Népszerűnek képzeli magát...
- Szégyen...
- Nem... én, én nem is...
- Nem? Akkor mégis EZ micsoda? Azt hitted el tudod rejteni?
- Én nem... Az nem.. Az csak egy... Ajándék volt...
- Ejj te disznó... Ajándék?
- I-igen...
- És pont olyan, mint az enyém. Érdekes... De nézd meg, hogy áll rajtad... Szinte szétszakad rajtad. Mégis van merszed felvenni...
- Röhej vagy, Lucienne... Röhej...


Nyolcvan kiló.
A mérleg még mindig ennyit mutat, mikor a fiatal lány rááll. És ettől a sírás kerülgeti. Nem tudja mit csináljon már, hisz arra rájött, hogy az egyszerű fogyókúra nála nem használ. Igaz, nagyon meg se erőltette magát, hisz a falási rohamok csak úgy rátörnek, ez ellen nagyon nem tud mit tenni. Csak eszik, és eszik, hiába tudja, hogy ez így nem lesz jó, és soha nem fog tudni lefogyni, ha így folytatja. Épp ezért hánytatja is magát, hátha attól kevesebb zsír fog lerakódni a nem kívánatos helyekre, sőt, még futni is eljár rendszeresen. De most, hogy ismét a mérlegre áll, elsírja magát. Semmi nem változott. De miért...? Egyszerűen nem érti, miért nem tud ő is lefogyni, és olyan lenni, mint a többi lány a suliban. Akkor talán nem bántanák minden egyes nap, és akár ő is boldog lehetne. Vékony és boldog...


- Lucie... Minden rendben veled?
- Persze, miért ne lenne?
- Olyan rosszul festesz... Tudod, hogy előlem nem tudsz semmit titkolni, ugye?
- De tényleg nincs semmi bajom, Noxi...
- Mi történt...? Megint ők bántottak? Ugye Ők voltak?
- ...
- Ne titkolózz...! Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem... Segítek...
- Ez nem olyan, amiben tudnál segíteni...
- Azért én megpróbálnám... Gyere ide, Lucie!
- Au... Ne szorítsd a csuklóm!
- Miért...? Jesszus Lucienne... Mégis mit csináltál te magaddal?

A borotva éles pengéje halk koppanással érkezik a földre, mikor a vékony ujjak lazítanak a szorításon. Véres a penge is, ami a hófehér, bársonyos bőrt úgy szakította fel, mintha csak a kés szántott volna a vajba. A sebből pedig lomhán folyik a vér; le Lucienne kezén, végig az ujjain, majd a cseppek a padlóra csöppennek, beszínezve a kék csempét is. És a lány csak néhány pillanatig még dermedten nézi a művét. Maga sem hiszi el, hogy erre tényleg képes volt. Nem süllyedhetett ilyen mélyre miattuk... De ő csak végre véget akart vetni a szenvedésének, mert ezt tényleg nem bírja tovább. Utálja, hogy tudja, valami baj van vele, és nem tud változni, és utálja, hogy azok a lányok folyamatosan bántják. Valamilyen szinte még Noxit is utálja, amiért olyan kedves vele, és segíteni akar rajta. Igen, egy pillanatig úgy gondolta, hogy mindenkinek jobb lesz nélküle. De most, hogy nézi a karján lecsurgó vörös vérét, a pánik, és a halálfélelem kezd úrrá lenni rajta. Nem... Még nem akar meghalni...

- Lucienne Sallow?
- Igen...?
- Nem jutunk soha egyről a kettőre, ha maga nem mondd semmit.
- És mégis mit mondjak? Nem kérdez semmi... Magamtól kéne beszélnem? Az nem menne...
- Meséljen mondjuk kicsit magáról... Meg szeretném ismerni.
- Mégis minek? Mi értelme van ennek az egésznek? Nem tudok még magamról sem beszélni. Főleg magamról nem.
- Miss Sallow... Pont azért vagyok, hogy megoldjuk a problémáját.
- De nekem nincs semmiféle problémám... Nézze, sajnálom, hogy itt rabolom az idejét, és tudom, hogy maga pszichológus és pont ez a dolga, de nekem ez nem fog menni... Én... Én nem tudok magamról beszélni. Csak kész időpocsékolás az egész...
- Azért egy próbát tegyünk meg... Még ha maga csak itt ül és bámuljuk egymást, az is jobb, mintha otthon csonkítaná magát, nem?

Lucienne Sallow. Egy duci lány a Roundwiew gimiből. Legalábbis régen az volt. Mára már a Badminton padjait koptatja, mióta a szülei kiíratták előző iskolájából, hogy a lehető legmesszebb kerüljön attól a környezettől, ami ilyen szinten tönkretette. De azóta sikeresen felépült, hála a pszichológusnak, a szüleinek, és nem utolsó sorban Noxinak. Ő mindig mellette állt, még azután is, hogy a lány szülei egy időre tőle is eltiltották, nehogy visszasüllyedjen oda, ahonnan nagy nehezen sikerült kirángatniuk. De azóta minden rendben vele. Most már nem az a duci lány, aki volt, sikerült legyőznie a bulímiát, és egészségesen lefogyni, így már boldogabb nem is lehetne. Igaz, az az időszak mély sebet hagyott benne, ami soha nem is fog begyógyulni. Még mindig tart valamennyire az emberektől, és lesi a körülötte lévőket azon gondolkozva, hogy vajon mit gondolhatnak róla. Most is, ahogy ezen a hideg téli délutánon az órái után az antikvitásban ül a pult mögötti széken egy könyvet olvasva, azon töpreng, az a férfi, aki az imént vett meg egy igen régi, díszen és nagyon drága dobozt, vajon milyennek láthatja. És hogy vajon látja-e benne azt a túlsúlyos kislányt, aki egykor volt...