Mabel 'Miss' Maxfield

Mabel Pearl Maxfield

Well I could have been a famous singer, If I had someone else's voice

Fanni ◆ kisebb kihagyásokkal 3 év ◆ multik nincsenek egyelőre

Életem története

- Mabel, gyerekes és meggondolatlan vagy! - kiált utánam édes jó anyám, mire én dacolva hátat fordítok neki és a szobámba sietek. Felkapok egy bordó kardigánt, sietve a vállamra teszem, majd szó nélkül kicsapom a bejárati ajtót és kiviharzom a házból. A hűvös levegő körbefon, amint makacsul lépdelek az eső áztatta betonon az egyetlen bristoli helyre, ahol szeretek üldögélni egyedül; A közeli parkba.
Anyám utolsó mondata visszhangzott a fejemben újra és újra. Akármennyire is ellenem van, ezen állítása teljes mértékben igaz volt, gyerekes és meggondolatlan vagyok. Mindig azt nézem, nekem hogyan lehetne jó, és gondolkodás nélkül bele is vágok, miután (úgy hiszem) rájöttem mire van szükségem. Egy hatalmas, kócos, nagyra nőtt tízéves vagyok. Ráébredtem, elfogadtam, nem kell mindennap elmondania anyunak. A butaságig makacs vagyok, és egyetlen célom van, a saját zenémet játszani. Tulajdonképpen ezt rajta kívül az összes közelebbi ismerősöm elfogadta.
Minden Londonban kezdődött. Tíz évesen kaptam meg apától az első gitáromat, addig mindig az ő öreg, elhangolt hangszerét gyűrtem. Örült, hogy valamelyik csemetéje érdeklődik az ő hobbija iránt is, hiszen három lány mellett sosem hitte volna, hogy valaha bármelyikünkkel is hasonló mennyiségű és minőségű időt tölthet el. Én pedig azonnal beleszerettem a zenébe. Tizenkét évesen már zongorán is elkezdtem játszani, majd anyuék elé álltam, büszkén, hogy én most bizony a Brit Schoolba fogok jelentkezni.
Ekkor elszabadult a pokol.
Anyuék képtelenek voltak jobb belátásra bírni, akármennyire nyaggattak és nyüstöltek, megbüntettek, nem engedtek el sehova. Én sem hagytam magam, nem ettem, nem beszéltem, amíg nem vágják rá, hogy mehetek álmaim iskolájába. Ők még pszichológust hívtak hozzám, amiből a végén az lett, hogy átvették az életem felett az irányítást, minden tekintetben. Bristolba költöztünk, apa direkt emiatt áthelyeztette magát, engem pedig beírattak a világ leggázabb magán sulijába, a Badmintonba. A kizárólag lány diákokat felvevő iskolához elég jó átlagom volt; Tanulni szeretek, és nem hanyagoltam el sosem az iskolát sem. Gondoltam anyuék így majd engedni fogják, hogy oda jelentkezzem, ahova szeretnék. Azért persze a suli sem volt borzalmas, a törit, magyart, zenét kifejezetten szerettem. A matek, fizika mag kémia mondjuk más tészta. A nővérem egyszer nevetve megjegyezte, hogyan bírok bukdácsolni matekból, mikor a zeneszerzés egyik alapvető eleme a matek. Akkor kinevettem, hiszen el sem tudtam képzelni, hogy lehet valami ennyire bonyolult és kifürkészhetetlen dolog a zene alapja, ami ösztönösen árad belőlem.
Azóta sem rontottam le az átlagom, nem az iskolára haragszom, hanem anyura. Igazából jól elvagyok a suliban is, otthon hárman vagyunk csajok, nem esett nehezemre hozzászoknom a sok lány csiviteléshez. Persze a posh picsákat most sem bírom, de van néhány aranyos lány, aki elviselhetővé teszi a rideg ribancképző sulit, plusz a szomszédban van egy gimi, ahova nem csak gazdag csitrik járnak. Sok haverom van, összeségében szeretem a bristoli srácokat.
Befordulok a sarkon, és megpillantom a park hívogató, békés sötétségét. Megszaporázva lépteimet a szemem előtt csak a nagy tölgyfa alatti rozoga padot látom, ahova a gitárom társaságában szoktam letelepedni. Eszembe jut, ahogyan egyszer az egész család kiült ide, hogy hallgassa, hogyan éneklem a saját dalaimat.
A nővérem és a húgom támogatnak a zenész karrierben. Mindig tökéletesen megvoltunk, persze mi is veszekszünk a mai napig apróságokon, mint például ki használta el a másik parfümjét, fiúkon, elcsórt ruhákon, kiszáradt lakkokon. Gyakran megesik, hogy amint besurranunk a másik szobájába, észrevesszük, hogy ott bujkál egy elveszettnek hitt felsőnk, és bosszúból felfordulást hagyunk egymásnál.
Természetesen ezeket az ellentéteket félretesszük, amikor a szüleinkkel szemben kell fellépnünk. Engem is támogattak a terveimben, és mi is támogattuk a nővéremet, mikor egyetemet választott. Nem hagyhatjuk, hogy anya irányításmániája tönkre tegye az életünket, nemde? Persze a legidősebbnek már sikerült megszabadulni a karmai közül, ráadásul nagyon magasra tette a lécet, mivel a nővérem az agyas, aki állandóan csak tanul és megfigyel, de a legfontosabb, hogy van életcélja. Én sem tanultam rosszul, és eleinte a szüleim repestek az örömtől, hogy van egy hobbim, amit imádok. Csak mikor ez vált az életem értelmévé, egyetlen célommá, kezdték el ellenezni az egészet.
A húgom meg óriás akadály előtt áll. Adott egy intelligens szorgalmas nagynővér, a kisnővér meg legalább talált magának valamit, amivel leköti a figyelmét. Szegénynek, annyi baszogatást kell elviselnie, amennyit nekünk kettőnknek összesen a nővéremmel soha nem kellett.
Beülök a fa árnyékába és igyekszem nem anyura gondolni. Se apura, amilyen komoran és hidegen néz rám. Élvezem, ahogyan a hold fénye az arcomra ragyog a fa levelei közül, és elképzelem, milyennek láthatnak mások. Sosem éreztem úgy, hogy nem lennék szép. Ilyennek születtem, amúgy se tudnék nagyon mit változtatni. Kócos, szalmaszerű szőke hajamra gondolok, amit vagy kiengedve hordok, vagy befonva, máskülönben nem lehet megszelídíteni. A hajkeféim fogait egyenként kebelezi be és nyeli el örökre a sörényem, mégis gyakran fésülgetem. Meleg barna szempáromat imádom kihúzni, az ajkaimat vörössel vagy rózsaszínnel színezni. A kedvencem mégis az orrom. Olyan édes, és különleges. Mintha egy manó orra lenne. Szeretem, ahogyan kinézek, főként az arcomat. Az arcom olyan gyermeteg, fiatal, és ártatlan, már-már naiv, pont, mint amilyen valójában vagyok.
Sokszor át fognak vágni majd a jövőben. Ha egyáltalán sikerül énekesnőként befutnom, a producerek, lemezkiadó cégek mind-mind pofára fognak ejteni. Bezzeg, ha anya engedte volna, hogy a Brit Schoolba mehessek, ott megtanultuk volna, hogyan működnek ezek a háttér dolgok.
Már megint itt tartok. Igyekszem másra terelni a figyelmem.
A Miss című dalom akkordjait kezdem az ujjaimmal a levegőben eljátszani. Ez volt az első olyan dalom, amit stúdióban felvettek és a rádióban is lement kétszer. Akkor írtam, miután ideköltöztünk és a Badmintonban mindenki Miss Maxfieldnek szólított. Sok-sok számomat elrejtettem a fiókom mélyére, de ez annyira túlcsordult a dühtől, tehetetlenségtől, muszáj volt elénekelnem ezen a szent helyen. Már nem is emlékszem hogyan, de egy férfi, aki valamelyik stúdióban dolgozik meghallotta, és segített nekem felvenni. Az első és eddig az egyetlen stúdiószámom.
Aztán egy emlékkép bukkan elő a semmiből. Minden vitánk ellenére, anya néha vacsoránál megkér, játsszam el a legújabb dalom. Nem örül annak, hogy a zene a jövőképem, de örül, hogy zenélek. Ilyenkor a család a nappaliban mosolyogva végighallgatja, amíg éneklek. Pár lopott percre egy normális, békés, boldog, de legfőképpen elfogadó család illúziója mögé bújunk.
Mély levegőt veszek és ezzel az édes képpel a szemem előtt állok tovább.