Tavasz. Mikor minden megújul és minden szép lesz. Mikor minden sokkal életbelibb lesz. Legalább is általában. A természetre ez igaz is, meg úgy pár emberre, de Jaxon Dayl Ford nagyon nem érzi ezt az új változást, hogy jobb irányba fordulna az élete. Évek óta csak gurul lefelé azon a bizonyos leejtőn és már egyre közelebb látja a végén lévő szakadékot. Pedig olyan jól érezte magát ott fent, stabilan a tetején, egészen addig, míg az apja meg nem botlott, és míg le nem rántotta magával. Neki köszönhet minden rosszat, minden fájdalmat. Miatta kellett meghalnia szeretett édesanyjának. Pedig ő nem tett semmi rosszat. Ő mindig is hű volt hozzá és bármilyen nagy fájdalmat is okozott neki, sosem hagyta el. S mégis mi lett a vége? Az a precíz, ártatlan asszony jogtalanul szenvedt és halt meg. Még mindig fáj rá gondolnia, pedig már két éve annak, hogy feladta a küzdelmet. Azóta sok minden meg változott. Azóta valami nem oké vele. Sose voltak problémái, mindig is egy nyugodt gyerek volt. Most meg… A legkisebb dologgal is fellehet húzni. Olyankor észre se veszi, mit csinál, mintha nem is lenne magánál. Pedig sose akart ilyenné válni. Így egészen hasonlít is a bátyjára, vagy ami még rosszabb az apjára. Egészen rosszul van magától. Talán ez az oka annak, hogy most itt van. Már megint nincs kedve haza menni, nem akarja őket látni. Úgy se fogják észre venni a hiányát. Tudja jó, mert már nem egyszer lógott el otthonról. Viszont mivel pénze sincs és az utcán se akar, csövezni ezért mindig idejön, ehhez a régi, elhagyatott gyárhoz. Nem épp a legtisztább és a gaz is elég nagy körülötte, de legalább fedett helyen van. Na meg míg más rémisztőnek találja ezt a szellem járta épületet, addig ő tökéletesnek, nyugtatónak gondolja. Eddig még akármilyen bajjal jött ide mindig sikerült lehiggadnia. Ezért próbálkozik most is. Nem messze a gyártól található egy kisebb tó is. Bár méretét tekintve inkább csak pocsolyának menne el. Úszásra viszont pont alkalmas, hiszen nem mindig lóghat az uszodában. Az túl egyszerű búvóhely, ott könnyen rátalál a testvére. Valahol pedig gyakorolnia kell a versenyekre, és fittyet hányva arra, hogy mennyire veszélyes is lehet, egyedül lubickolnia, még is idejár edzeni is. Egyszerűen nem érdekli. Eddig még sose esett baja és remélhetőleg nem is fog még egy jó ideig. Persze ez teljesen kiszámíthatatlan, mert egy görcs bármikor elkaphatja, de bízik abban, hogy van annyi szerencséje, hogy legalább nem itt fog nekilátni, fulladozni. De most ez a veszély nem fenyegeti. Most eszébe sincs megmártózni. Ahhoz most túl hideg van és furcsa módon még kedve sincs hozzá. Így csak a part szélén ácsorog és kacsázik, hogy ezzel is javítson a benne ragadt feszültségen. Már évek óta ide jár és még senkit se látott erre felé, úgy hogy nem kell attól tartania, hogy valaki megszólja ezért. Még is melyik elmebeteg állat jönne ki a város szélére? Még a hajléktalanok is messze kerülik. Csak ő ilyen őrült, hogy ide jár kempingezni és ezzel semmi baja sincs. Még mindig jobb, mint otthon és már egész otthonosan is mozog itt. Csak azt sajnálja, hogy télen nehezen lehet megközelíteni.
Egy apró kavics halkan koppanva gördül el a többin, mikor Jesse Adair Blackbourne morogva rúg bele. Újra és újra és újra... Bár talán jobb is, hogy ezen az ártatlan kavicson tölti ki minden dühét, mintha valami járókelőt talált volna meg. És épp ezért jön mindig ide, ehhez az elhagyatott gyárépülethez, mikor úgy érzi, hogy az apja eléggé felidegesíti ahhoz, hogy ne bírja tovább. És ez az elmúlt években egyre csak gyakoribbá vált. Pedig régen nem volt ilyen. Akkor, mikor még az anyja élt, még az a mogorva vénember is tudott kedves lenni, és akkor még látott az arcán igazi mosolyt is. De talán azóta már el is felejtette milyen igazán mosolyogni és nevetni. Hisz mát lassan öt éve, hogy abban a szörnyű autóbalesetben életét vesztette az a kedves nő, akit Jesse egykor az anyjának nevezett. Most már el nem tudja képzelni, hogy volt képes megszeretni az a nő az apját. De hát akkor még egészen más volt. Akkor még voltak érzelmei neki is, akkor még nem zára elméje legmélyére az összes boldogságát, és nem vált egy érzéketlen döggé. És minden bizonnyal az ő oka, hogy a fia is kezd ilyenné válni. Igaz, neki az érzelmei elrejtése még nem megy olyan jól. De az is igaz, hogy ennek a kilencven százaléka sokkal inkább a düh és az agresszió, mint az öröm. Sőt... csupán csak 14 éves, de már három éve nem is láttak az arcán mosolyt,még csak nevetni se látták. Igaz, az a gúnyos vigyor gyakran ott ül az arcán, mikor valakit bánt, vagy mikor az apját végre sikerül rávennie, hogy avassa be a dolgaiba, és bízzon rá is valamit. Persze ez gyakran nem sikerül még, mindig azzal az indokkal küldi el, hogy még kicsi és ne üsse bele az orrát a felnőttek dolgába. Na és ez természetesen a fiatalnak soha nem tetszik. Általában olyankor szokott ide is jönni. Már nem is tudja, mikor talált erre az elhagyatott gyárépületre és a kis tóra mellette, de azóta rendszeresen idejár, mikor érzi, hogy fel tudna robbanni az idegtől. Mert a magány, és a poros, dohos épület szaga mindig megnyugtatja. Legfőképpen mondjuk a magány. Mert hát rajta kívül nincs más olyan szociopata, aki élvezné ennek a cseppet sem kellemes kisugárzású helynek a nyugalmát. Leginkább nyugtalanítana másokat, de őt nem. Még élvezi is, és ilyenkor csak hagyja a gondolatait, hadd cikázzanak elméje peremén. Attól legalább megnyugszik. Néha pedig, ha ez sem segít, akkor valamit szétver. Még így is jobb, mintha az a valami valaki lenne. Mérgének áldozata pedig jelenleg egy apró kavics, amibe negyed óra elteltével, egy mérges morgás kíséretében rúg egy hatalmasat. Ettől pedig az említett tárgy messze repül. Azaz csak repülne, ha nem állna ott valaki más is, akit egész eddig, míg fel nem pillant a földről, észre sem vesz. Ezek után is csak morogva méri végig, miközben a biztos távolban maradva húzza a kapucniját még inkább a szemébe. - Te meg ki a franc vagy, és mit keresel itt...? Húzz el, ha jót akarsz magadnak... - mert ő egyedül akar lenni, holmi kölykök pedig nem fognak a nyugalma útjába állni.
by 
