A napok lassan, de biztosan telnek, minden folyik a maga medrében, de én csak árnyéka vagyok önmagamnak. A rengeteg átbulizott éjszaka minden erőmet elszívja, és nem először dülöngélek másnaposan az iskola folyosóin. A megannyi egyenruhás leányzó szem forgatva néznek végig rajtam, de egyszerűen nem tud érdekelni. Már rég felhagytam azzal, hogy foglalkozzak mások véleményével. Nem egyszer hagytam ott anyát, míg ordított velem, hogy már pedig nem mehetek sehova, mert másnap iskola. Szimplán kisétáltam mellette az ajtón és az egyik szórakozóhely felé vettem az utat, s idegenekkel részegedtem le és ismeretlen srácok ágyában ébredtem. Ez mára már annyira rendszeressé vált, hogy szinte minden este megyek valamerre. Suli után hazamegyek elkészülni, sminkelek meg átöltözök, s mire megvagyok mindennel már indulhatok is. Sosem otthonról megyek be a suliba, sőt mostanában már a lógás is elég gyakorivá vált nálam. Anyát már nem is érdekli a dolog, úgy van vele, hogy azt csinálok, amit csak akarok, nem szól bele, de látom rajta, hogy csalódott. A helyében én is az lennék. Ez az utolsó évem, s olyannyira leromlottak a jegyeim, hogy biztosan nem fognak sehova felvenni. Hogy mikor kezdődött mindez? Picivel több, mint félévvel ezelőtt. Augusztusban sugárzó arccal rohantam át Kellinhez, jó hírem volt számára. Valami apróság lehetett az egész, mert már nem is emlékszem rá. Hiába próbáltam bemenni nem volt nyitva az ajtó, csengettem, de nem jött ki senki, hívtam, de nem vette fel. Kezdtem aggódni, hogy valami baj történt, nagy nehezen lenyugodtam, majd hazamentem. Másnap megismételtem ezt, majd az azutáni napon megint. Nyár végéig mindenegyes nap, több száz nem fogadott hívást, s sms-t hagyva a srácnak, de nem reagált rá. Kissé mérgesen, ám izgatottan léptem át a Badminton kapuját szeptember elsején, hogy újraláthatom, de nem jelent meg az iskolában. Új irodalomtanárt kaptunk, pedig olyan jól elterveztem mindent. Bejön órára vagy meglátom a folyosón, s félrehívom vagy megvárom, míg mindenki kimegy és odamegyek hozzá, hogy magyarázza meg miért tűnt el, de nem kaptam válaszokat a mai napig. Ekkor kezdődött minden, ekkor kezdtem elzülleni. A folyosón sétálva a mobilommal a kezemben nézegetem a facebook értesítéseim. Még egy srác bejelölt, akit nem fogok visszajelölni. Nem akarom, hogy az ismerőseim között legyenek az egyéjszakás kalandjaim, akárhányan rám írnak közülük rögtön törlöm az üzenetet, nem vagyok rájuk kíváncsi. Mindössze egy másodpercre pillantok fel a telefonomból, amikor meglátok valakit, s még a szívverésem is felgyorsul. Hányinger fog el az izgalomtól, amit érzek. Azt hittem már nem látom többé és ott van életnagyságban. Kissé megváltozott, talán izmosabb egy kicsit és a haját is levágta. Levágatta azokat a gyönyörű, hosszú, göndör fürtjeit. A szívem majd megszakad, de akarva-akaratlanul is elindulok felé. Alig kapok levegőt, mikor megállok előtte. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék. - Kellin… - alig hallhatóan ejtem ki a nevét a számon, s reménykedem, hogy meghallja. Tudom, hogy az iskola falain belül Mr. Holloway-nek kellene szólítanom és bárki meghallhatja, de nem foglalkozom vele. Annyi mindent tudni akarok. Miért ment el? Hol volt? Miért van itt megint? Miért nem keresett? Kérdések hada merül fel bennem, de egyiket sem tudom feltenni.
Különös érzések kavarognak bennem már napok óta, keresem, hogy mi okozhatja ezt a zavartságot bennem, de nem tudom eldönteni. Talán az elmúlt hónapok történései váltják ki belőlem ezt az idegen érzetet, a tudat, hogy ebben a lakásban minden megvan, amire az elmúlt időben nem volt szükségem. A laptopom is ugyanott áll, ahol kicsivel több, mint félévvel hagytam és be kell látnom, hogy mindez már nem számít többé. Amiket én láttam, átéltem teljesen megváltoztatta a perspektívámat, már nem úgy látom a dolgokat, mint régen. Már nem veszem természetesnek, hogy az a mozzarella darab ott kell legyen a hűtőmbe, ha véletlenül megéhezem rá. Megborzongok, ahogy végighúzom az ujjamat a gardróbban lévő ruhákon. A seregben egyetlen ruhád volt, a terepmintás, hogy minél jobban eltudj rejtőzködni minden elől. Ezt kell hordanod, ha esik, ha fúj és még akkor is, ha meleged van annyira, hogy már leolvadna rólad az egész hacuka. Az egész borzasztó élmény volt, bár voltak benne kellemes részek is de nem mennék vissza. Még jó, hogy hazaküldtek… Sóhajtok, majd zsebre teszem barátom bilétáját és kibújok a lakásból. Eltelt másfél hét mióta hazajöttem, mégis minden olyan furán új, már máshogy tűnik még az út az iskoláig is. Az iskoláig, ahol annyira jól éreztem magam és sok barátot szereztem, a hely, ahol ott van Ő…. Hazel. Sajnáltam, hogy szó nélkül mentem el, de muszáj volt meglépnem különben beleőrülök ebbe az egészbe, ráadásul a szüleim, ajh… Most viszont újra munkába kell állnom, mert nem mehet tovább így a dolog még akkor sem, ha elegendő pénzem lenne életem végéig munkanélkülinek maradni. De nem akarok. Ha egy dolognál többet nem is tanultam meg, de egy biztos a munka az becsülendő dolog, az önfeláldozás az juttat el minket egy ennél szebb helyre, remélhetőleg. Legalábbis bennem ez tartotta a lelket, a tény, hogy Peter egy jobb helyre került… mégis mintha még most is hallanám a bombát robbanni. Összerezzenek. Izzad a tenyerem és tompán zúg a fülem miközben az igazgató ajtaja előtt állok. Próbálom összezárni a kezemet, hogy kopogásra bírjam de nem sikerül, helyette a pánik, a félelemérzet és a hőség járja át a testemet, mintha újból a gödröknél lennék a zsákok körül és futnánk a golyózápor elől, majd az a pillanat, mikor aknára lép az ember és elkezd minden lepörögni az orra előtt. Érzem, hogy elkezd folyni a halántékomnál a víz és menekülnöm kell, de a lábaim a földbe gyökereztek, nincs kiút… Ekkor egy női hang üti meg a fülemet, halk egy bombarobbanáshoz képest, de mégis eléggé erős, hogy kihozzon a délibábomból. Lassan fordulok hátra, reménykedve abban, hogy nem az, akire gondolod, de nem jön be. Előttem áll a világ leggyönyörűbb lánya, akivel nem szabadna még csak beszélgetnem se nem tanulmányi ügyekről, nem hogy mást csinálni… nagyot nyelek. - Hazel, szia! –mosolyodom el, mintha még mindig a tanárja lennék. Belül közben érzelmek hada vitatkozik ellenem, érvek és ellenérvek, érzések és érzetek valamint emlékek. Ajkamba harapok, majd nem túl feltűnően végignézek rajta. – Te másnapos vagy? Idáig érződik a pia… - húzom el a számat, közben próbálok nem túl atyáskodónak tűnni. Elvégre csak én tűntem el több, mint fél évre két szó nélkül…
Megannyi emlék kavarog bennem és kivételesen nem az előző esti kalandomra gondolok, mint a délelőtt folyamán mindig. A tegnapi srác eléggé ki volt gyúrva, hosszúra megnövesztett szőke hajjal rendelkezett, s kék szemekkel. Nagyon helyes srác volt, de mégsem ér fel Kellinnel, akinél jobbat még sosem találtam hiába kerestem. Emlékszem a legelső csókunkra, s az utolsóra is. Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz több, s félévig semmit sem fogok tudni róla. Minden rossz dolog felmerült bennem, hogy mi történhetett vele, aztán jött pánik, hogy miattam ment el. Ezt a feltételezést a mai napig valószínűnek tartom, mivel nem egyszer mondta, hogy véget kell vetnünk a kapcsolatunknak, mert elveszítheti az állását örök életére, s még efelett börtönbe is kerülhet, de Ő mégis kockáztatott csakis miattam. Fel se bírtam fogni, hogy mekkora súlya van annak, amit csinálunk, kizárólag azzal törődtem, hogy nekem jó legyen. Tudtam, ha Ő börtönbe kerül én onnantól fogva is ugyanúgy élhetem az életem, mint előtte. Felvehetnek egyetemre, majd később munkát is kaphatok. Tudom, mekkora önzőség ez, de csak az számított, hogy velem maradjon, hiszen mindennél jobban szerettem, s szeretem is, de ezt próbálom elfojtani magamban. Csak állok itt egy helyben, megdermedve és egyszerre elszégyellem magam. Annyira önző voltam Kellinnel szemben, nem csoda, hogy lelépett, minden csak és kizárólag az én hibám és nem kellene csodálkoznom. Talán itt hagyott valamit és azért jött vissza, majd el is megy megint. Nincs arra szüksége, hogy hátráltassam a karrierjét. Egyszer majd megismerkedik egy gyönyörű nővel, akit fel is vállalhat és családot alapítanak, míg én bánni fogom, hogy mennyire elcsesztem mindent. A hangja ámulatba ejt, ahogyan kiejti száján a nevem. Össze kell szednem a bátorságom és megkérdezni azokat, amiket szeretnék vagy fogni magam és elsétálni végleg. Ezt tényleg nem csinálhatjuk így tovább… de hiszen már nem is csináljuk. Vége lett, amikor itt hagyott egyedül. Gyenge vagyok és sebezhető, s ezt csakis Kellinnek köszönhetem. Hamar kizökkent a következő kérdése az ámulatomból és egyszerre dühös leszek. Mégis mi köze van hozzá, hogy pia szagom van vagy sem? Pár hónappal ezelőtt ilyen nem történt meg sosem és akkor sem történne ilyen, ha nem hagyott volna itt. Ez az Ő hibája, miatta lettem ilyen. - Hát tanár úr valóban így van, haza is küldhet vagy akár le is léphetek magamtól is – válaszolok neki flegmábban a kelleténél, s direkt magázom. Azóta nem magáztam Kellint, mióta elcsattant köztünk az első csók, inkább csendben maradtam csak nem akartam így beszélni vele. Szúrósan pillantok rá, s elhatározom, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy én beszélgettem vele az életemben. Más tanárom van, és lassan elmegyek innen, nem kell több alkalommal beleesnem a csapdájába. Távol fogom tartani magam tőle. Ennek a gondolatnak a fényében fordulok meg, s indulok el ellentétes irányba.
KNem így akartam búcsút inteni a régi életemnek, a diáklányaimnak akiket nagyon szerettem és a legjobb haveromnak sem. Emlékszem hányszor ültünk össze Ryordannal és vitattuk meg a nagyszerű dolgozatokat. Amúgy többször rúgtunk be, mint kellett volna és egy ilyen görbe este eredménye lett a drága kapcsolatom Hazel-lel. Imádtam a lányt, és még most is csak annyi mindent veszíthetek miatta, hogy veszélyes lenne ezt folytatnom. Próbáltam nemet mondani neki, elfelejteni és túllépni rajta de akárhányszor meghallottam a csilingelő hangját egyből elkapott az a szorító érzés, hogy nem akarom átadni senki másnak. Ő az enyém és senki más nem teheti olyan boldoggá, mint én. Ezért kockáztattam és adtam fel mindent azért, hogy vele lehessek. Ő nem fogta fel mennyi mindent tettem fel a kapcsolatunkra, és bár nagyon kedveltem és kedvelem mai napig néha úgy viselkedett, mint egy kis csitri. Ez pedig felettébb megnehezítette a dolgomat. Ez tényleg jól is működhetett volna, ha nem támad fel bennem a házam szeretete és apa sem gyakorol rám hatást. Igaza volt azzal kapcsolatban, hogy egy kevés is elég ahhoz, hogy megváltozzon az ember élete. Az enyém teljesen felfordult, és nem bánom. Most már értékelem az apró örömöket, még az sem dühít fel, ha a villamos késik valahonnan vagy, ha kilyukad egy zoknim. Nem, ezeket mind értékelni tudom, mert az a bomba tényleg sok mindent megváltoztat az emberbe. És nem csak a belső szervek elhelyezkedését. De most, hogy újból látom azt a lányt, akitől még búcsúzkodni sem voltam hajlandó megint elfognak a régi érzések. Amikor a tanára voltam és titokban csináltuk ezeket a dolgokat. Talán vissza se kéne jönnöm ide, mert ez a hely már nem olyan… Már nem érzem azt az örömöt, amit több, mint fél évvel ezelőtt. Nagy szemekkel nézek rá, mikor a tanárának hív és bevallja, hogy ivott. Ez nem az a lány, akibe bele szerettem. Érzem szúrós pillantását, fáj is nagyon, hogy ennyire utál de nem hagyhatom, hogy elmenjen ilyen állapotban. És beszélnem kell vele, hogy elmondhassam az okot amiért elmentek akkor este. Utána iramodok, alig 3 lépéssel be is érem. Mire nem jó a kiképzés? - Nem vagyok a tanárod, Hazel. – állok meg előtte ezzel arra kényszerítve, hogy ne folytassa tovább az útját. Az arcát nézem, azokat a csókolnivaló ajkakat és szeretnivaló szemeket. – Mi történt veled? Miért jöttél így az iskolába? – érdeklődök, de próbálok két lépéssel háttrébb állni. Nem akarok belemászni a személyes terébe, bármennyire is szeretném a karjaimba kapni és megcsókolni. – Nem akarsz a büfébe menni? Vegyek neked egy üveg vizet és utána beszélgethetnénk is… ha gondolod. – halványan elmosolyodok és a válaszát várom, ami remélhetőleg pozitív lesz. Megérdemli, hogy megtudja az igazságot rólam. - Gondolkodom azon, hogy visszajövök tanítani, de nem tudom… lehet nem kéne. – próbálom vinni tovább a beszélgetést, anélkül, hogy erőltetett lenne ez az egész. Kétségeim vannak afelől, hogy hozni tudnám a régi tanár formám. Nem vagyok ugyanaz az ember.
Fáj most Kellint látni, annyira nehéz ez, de tartanom kell magam. Ha nem akarnék ennyire erősnek mutatkozni, akkor már rég sírva a karjaiba omlottam volna, és nem érdekelnének a kíváncsiskodó tekintetek. Úgy megcsókolnám, de fel is pofoznám egyszerre. Nem tudom, hogy melyik lenne a jobb megoldás, hiszen itt hagyott egyedül. Próbálom emlékeztetni magam, hogy mennyire megbántott. Ugyan már, csak rám kell nézni. Olyan vagyok, mint egy 40 éves alkoholista nő, akinek hetek óta ez az első józan pillanata, de nem azért van tudatánál, mert nem ivott napok óta egy kortyot sem, hanem azért, mert meglátott valamit vagy az én esetemben valakit, aki rögtön visszarántotta a rideg valóságba. Emlékszem mennyi alkalommal eljátszadoztam a gondolattal, hogy Kellin itt lesz előttem és a karjaiba vetem magam, viszont ahhoz hamarabb vissza kellett volna térnie. Már nem sokáig kellett volna titkolóznunk, hiszen nem messze van a ballagásom időpontja, leérettségizem, egyetemre megyek, jöhetett volna utánam és taníthatott volna abban a városban, ahová engem felvettek volna. Most viszont már abban sem vagyok biztos, hogy tovább akarok tanulni, lehet le sem érettségizem, kilátástalannak látom a jövőm. Inkább elindulok, de rögtön utánam iramodik, hamar utolér, amit nem csodálok, hiszen hosszú lábai vannak, s valljuk be, sokkal jobb kondiban van, mint amikor lelépett. - Tudom – válaszolom kissé magamba zuhanva. Ennél még az is jobb volt, amikor a tanárom volt és titkolóztunk. Emlékszem, amikor egyszer a tanári wc-ben csókoltam meg, hallgathattam utána egy hétig, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Hiányzik az én szerelmem, de most már annyi minden megváltozott, teljesen kicserélődtem, elindultam le a leejtőn. Már csak abban reménykedek, hogy ő is annyit gondolt rám, mint én rá. – Ahhoz sajnos magának semmi köze – mosolygok rá keserédesen. Nem fogom tegezni, úgy kezelem, ahogy a kezdetektől kellett volna, a tanáromként. Nem akarom neki elmondani, hogy mi bánt, habár tudom magamtól is, hogy nem hülye, rájött már rég, már amikor meglátott, hogy ő bántott meg ennyire. Minden a Kellin hibája! - És az miért lenne jó? Szerintem az is egy opció, ha én most hazamegyek, maga pedig itt marad. Mindenki jól jár – alig bírom tartani magam. Érzem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy legördüljön az első könnycsepp. Tombolni akarok, kimenni elszívni egy cigit, inni, míg el nem felejtem, hogy bánatom van. Emlékszem régen mennyire megvetettem azokat, akik rágyújtanak vagy rendszeresen isznak. Azaz ember lettem, aki mindig is elrettentő példa volt a számomra. - Így van, nem kéne – mondom rezzenéstelen arccal. – Mielőtt hazamegyek, elmondaná Mr. Holloway, hogy merre járkált? Hiányzott a sok rajongójának itt, még szerencse, hogy én nem tartozom közéjük – hangom csupa gúny. Hogy tudom még az után is ennyire szeretni, hogy magamra hagyott?
by 
