Én ezt élvezem. Ez nekem való, és imádok minden percet, amit itt tölthetek, még akkor is, ha a végtagjaim már sajognak. Tényleg fájnak, hisz fél év az fél év, a testem kicsit elgémberedett az idő alatt, de… visszarázódni még mindig könnyebb, mint mindent az elején kezdeni. Legalább is szerintem… na meg az edzőnk szerint. Az idő megint megszűnik, lassan elmegy mindenki haza, így magaménak tudhatom az egész helyet, amitől kissé meg is nyugszom. Tudom, tudom az elméleti tanulással is hadi lábon állok, de azt még mindig könnyebben magamévá teszem, mint a kombinációk hadát, amiket nem is olyan rég, csuklóból csináltam. Most még a legegyszerűbbek is piszkos nehéznek hatnak, nem is moderálom túlzottan magam, mikor egy-egy nyögés kiszökik. Elesek, sokszor. Ha nem ismernék a nevem, ha nem látták volna, mit csináltam eddig, simán betudhatnának kezdőnek, és ez dühít a leginkább. Vannak pillanatok, mikor elfelejtem, hogy nem szabad túlzásokba esni, mint mondjuk most is, de senki nincs itt, aki rám szólhatna, és én… Én csak megint versenyképes akarok lenni. Nem szeretem a kispadot, nem akarok tovább ott ücsörögni, és már bizonyítottam, hogy mennyire makacsul tudok ragaszkodni a saját elhatározásaimhoz. Bárki megmondhatja, hogy jóval érettebb vagyok a korosztályomnál, nem járok bulizni, nem teszem szét a lábam minden második pasinak, és nem félholtan kell összekaparni valamelyik utcán. Nekem ezek kimaradnak, mert csak a jövőimre koncentrálok. Nem akarok itt leragadni, nem szeretem ezt a helyet, de hogy nyithassak, ahhoz bizony remekelnem kell. Korán megtanították nekem, hogy semmi nem hull csak úgy az ölembe, és a családom tényleg büszke lehet rám. Felvont szemöldökkel nézek a belépő profra, majd mikor meghallom a takarítónő szokatlanul gyors lépteit, felállok a spárgából, és halkan el is nevetem magam. - Menjen be oda, ott sose keresné – kuncogva megyek és nyitom ki a kis szertár ajtaját, és nem tehetek róla, ez a helyzet annyira komikus, hogy nem bírom megállni nevetés nélkül. Ha a prof bemegy, én rá is csukom az ajtót, majd szépen, jól érthetően küldöm el a takarítónőt az uszoda felé, mondván, biztos csak csobbanni támadt kedve, s mikor érzem, hogy tiszta a levegő, nyitom csak ki az ajtót. - Szörnyen nehéz lehet a rajongókkal – próbálok együttérző fejet vágni, de ez csak pár pillanatig tart, a nevetés újra kiszakad belőlem, és a szám elé teszem a kezem, mert tudom, ez illetlenség. - Elnézést, de… sose hittem volna, hogy Ön az, akiről Bertha annyit áradozik, ha ezt tudom… - rázom meg a fejem, hisz ha a nő elmondta volna, ki szerelme kereszttüzének célpontja, sokkal könnyebb helyzetben lettünk volna. - Bocsánatot kell kérnem a gondnoktól – vakarom meg a tarkóm, mert én naiv azt hittem, ő a szerencsés férfi, és nem is féltem nekik összehozni egy vak randit. Így legalább értem azt a mérhetetlen ellenszenvet, amit az őszes hajú férfi irántam táplál.
Ma is, mint mostanában minden egyes nap, az utolsó órámat követően már ki is sprinteltem az iskola területéről. Megúsztam a húsgolyó támadását, de épp csak egy hajszálon múlt a dolog. Próbáltam beszélni vele, megpróbáltam elijeszteni, de semmi sem használt, csak a menekülés. Többé soha sem leszek kedves a magányos, ronda nőkkel, az biztos! De végül minden jól alakult, ezt hittem addig, míg haza érve fel nem tűnt, hogy a mobilom a teremben maradt. Szép lassan lepergett előttem az élet, amíg vissza nem értem az iskolához. Most pedig itt állok az épület előtt, arra készülve, hogy láthatatlanul osonjak be, majd újra ki, ami valójában kivitelezhetetlen. Mély levegőket veszek, majd nekiindulok a küldetésnek és úgy jó öt lépés után, máris visszakozom. Az aulában ténykedik a gonoszok legnagyobbika, de talán mégis sikerül bejutnom, amikor a takarítószertárhoz megy. Csendesen várok és az idő csak vánszorog. Aztán csoda történik, valaki leáll vele beszélgetni és én kapok az alkalmon. Vigyorogva érem el a teremajtót! Mázlista vagyok, az már biztos! Felmarkolom a készüléket, megfordulok, és spontán lefagyás következik. A rémálmom néz farkasszemet velem, negédes mosollyal az arcán. - Jó napot, és viszlát! Rohannom kell, hív a természet! – Magyarázva kifurakodok mellette, de azt már nem tudom megakadályozni, hogy végig simítson a karomon. Beleborzongok ebbe a nem kívánt érintésbe, de lerázom magamról és megcélzom a férfi mosdót. Végül persze nem lépek be az ajtón, hanem gyorsan elszáguldok a folyosó sarkáig, majd egészen a tornateremig. Nem tudom, hogy hallucinálok, vagy tényleg öblös lépteinek hangját hallom. Nem kellene ennyire nyuszinak lennem, de vannak nők, akik ellen nincs gyógymód. Ő is ilyen! Visszatér a szerencsém egy dekoratív fiatal lány képében, aki elrejt egy sötét szertárban. Szó nélkül hagyom azt is, hogy rám zárja az ajtót, de azért mosolygok a jeleneten. Hány éves is vagyok? Hallgatom, amint elküldi a pokoli nőt és alig tudom visszafojtani a röhögésem. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – Mosolygok az immár nyitott ajtóban álló lányra, ezzel is jelezve, hogy nem zavart az illetlensége. Úgy beszélt velem, ahogy egy osztálytársával beszélt volna, de mentségére szól, hogy nem is úgy viselkedtem, mint egy komoly tanár. - Én pedig, ha tudtam volna, hogy egy csepp kedvességtől is képes megőrülni… - Felsóhajtok, de nem fejezem be a mondatot. Nem is kell, a vége kiolvasható a tekintetemből. Kétségbeejtő a helyzetem és nem sok megoldást tudok rá. Kell egy nő, aki a feleségemként mutatok be neki! Nem, ez azért őrültség lenne. - A gondnoktól? – Kérdezek vissza bátran kilépve a búvóhelyemről, de azért a hangomat lehalkítom. Az ördög soha sem alszik és szerintem Godzilla sem. - Te mit keresel itt egyedül ilyenkor? Már minden óra és szakkör véget ért, nem? –Kíváncsi vagyok és nem vádló. Végül is inkább az iskolában töltse az időt, mint az utcán. De a figyelmem sajnos a ruhája sem kerüli el. Soha, de soha nem kellett volna ebbe az iskolába jelentkeznem. - Egyébként mindig így öltözöl? – Még egy kérdés, miközben igyekszem csak az arcát nézni. Ruhának lehet ezt egyáltalán nevezni?
Nagyon vicces ez az egész helyzet. A professzort nem olyannak ismertem, aki megilletődne némivel több figyelemtől, de hát Bertha lehengerlő, mint az kiderült, és felettébb ragaszkodó is. És ez az egész szituáció... aranyos, más kifejezést nem is igazán találok rá. Persze sajnálom szegény nőt, sikerült olyas valakibe habarodnia, akibe a suli nagy része szintúgy bele van esve. Persze, én is szívesen időzök az óráin, csak az a különbség, hogy többnyire vissza is tudom mondani azt, ami elhangzott, és nem csak az lebeg a szemem előtt, milyen jól néz ki. Az a helyzet, hogy itt szinte mindenki címlapra illik, s számomra ez már kezd unalmassá válni. És igen, vannak az önjelölt Don Juanok, akik kihasználják az adottságaikat, mások meg sodródnak az árral, épp ezért olyan nehéz itt olyas valakit találni, aki tovább lát a saját tükörképénél, és észreveszi, hogy valójában egy nővel beszél, nem valamivel, amit manapság már annyira szeretnek tárgyként kezelni. Arról persze fogalmam sincs, hogy Mr. Graham miként vélekedik ezekről a dolgokról, valahogy sose láttam többnek annál, ami. Tanár, aki kivételesen ért is ahhoz, hogy tanítson, ami ritkaság, az meg már-már lehetetlennek tűnik, hogy a zombi lányok érdeklődését a szavaival is felkeltse, ne csak a külsejével, viszont ahogy tapasztaltam, neki megy. - Nem tényleg nem. De higgye el, nem akar ő rosszat, csak... annyira kevesen veszik emberszámba, hogy egyszerűen egy ártatlan köszönésbe is többet lát bele - harapok az ajkamba, mert szinte kötelességemnek érzem, hogy megvédjem azt, akinek köszönhetően még most is itt lehetek. Mert ő tartja a száját, mert engem nem rugdos ki páros lábbal, ahogy a többi nebulóval szokta azt tenni. - Mondja csak, találkozott már olyan emberrel, aki nem őrült meg? - pislogok rá oldalra döntött fejjel, de a halvány mosoly ott nyugszik az arcomon. Mindenkinek van valami stiklije, mai előbb, vagy utóbb kibukik, nem is értem, miért lepődik meg ezen. - Azt hittem, ő az aki ellopta a szívét, és önhatalmúlag eldöntöttem, Cupidot játszok, csak hogy.... nem sült el olyan jól, és a gondnok nagyon csúnyán tud nézni - ami tényleg bánt, és ez ki is ül az arcomra, mert hát én tényleg semmi rosszat nem akartam, csak kissé naiv természetemnek hála, mertem azt hinni, vannak még csodák. - De... de fél évig nem jártam az iskolának még csak környékén se, mert szilánkosra tört a térdem a felemás korlát miatt... és azt a fél évet kéne nekem pár hét alatt behoznom, hogy visszatérhessek a "ringbe" - sóhajtok kissé gondterhelten, azt a bizonyos korlátot vizslatva, és az arcom újfent megrándul. - Mióta az eszem tudom, azon lógtam, most meg a közelébe se merek menni, röhejes, mi? - kérdezem halkan, némi pírt is az arcomra varázsolva, bár nem tudom, miért... nem hiszem, hogy ez őt annyira érdekelné. - Jaj, dehogyis... azt hiszem nem lennének jó véleménnyel az iskoláról, ha ilyen ruhákban flangálnánk... edzeni viszont csak ebben szeretek... és nem számítottam arra, hogy valaki majd zihálva menekül Bertha elől - vágok vissza egy vigyor kíséretében, mert érzem ám a hangsúlyon, hogy már-már nyílik a ribanc skatulya ajtaja, és a professzor már készül is gondolatban azok közé tenni. - De ha már így egymásba botlottunk.... van esély arra, hogy újraírjam a dolgozatot, amit tegnap írtunk? Tudom, hogy nekem aztán nem kéne puncsolnom, lévén még így is négyes lett, de még kettő olyan és kitesznek a csapatból, nem szeretnék kockáztatni - őszintén bízom abban, hogy megérti, vagy megszán, vagy tudom is én, de nekem mindennél fontosabb ez a hülye torna.
A nagy szökési expedíció alatt úgy éreztem magam, mint kamasz koromban. Felszabadultnak, szabadnak, olyannak, akit nem kötnek meg a társadalom fakó korlátai. De persze ez nincs így. felnőtt, dolgozó ember vagyok, ráadásul a munkám megköveteli, hogy jó példával járjak a fiatalok előtt. Csakhogy azt mindenki elfelejti, hogy a tanárok is csak emberek! Fiatal férfi vagyok, aki szívből gyűlöli a monotonságot. Hogy akkor miért lettem tanár? Mert apám kényszerített arra, hogy egyetemre menjek és a történelmen kívül, soha nem rajongtam egyik tantárgyért sem. Hát így lettem az, aki most vagyok. Ez a takarítónő elől bujkáló nyuszi, aki épp rohadt hálás tekintettel néz a vele szemben lévő diáklányra. A tekintélyem, ha volt is, ma odaveszett, de ez kevésbé zavar tudván, hogy mi lett volna a másik lehetőségem. Hagyd magad, hamarabb szabadulsz? Ugyan! Csak az teszi ezt, akinek nincs ki mind a négy kereke! - Tudom és ez itt a nagy probléma! Elijeszti még azokat is, akik szívesen barátkoznának vele. Te soha se csinálj ilyet! Egy férfi sem ér annyit, hogy bárkinek a rögeszméje legyen, nekem elhiheted! – Nem bírom ki, hogy egy kis okítást ne vigyek a dologba, de nem a megszokott tanári komolyságommal, hanem jóval oldottabban osztom az észt. Végül is, ezért fizetnek, meg úgy egyébként is ezt csinálom non-stop mióta élek. Ez az első szülött kölykök sorsa, akik nagycsaládban nőnek fel. - Ismerek! De ők már eleve őrültnek születtek! – Visszamosolygok a fiatal nőre, mintha nem is az iskolában lennénk és nem épp egy tanár-diák viszony lenne köztünk. Inkább valami közvetlenebb, barátibb dolog, de persze tudom, hogy hol vannak a határok. Soha, egyetlen egy alkalommal sem kezdtem ki senkivel sem a diákjaim közül. Ez elvi kérdés, ami nem azt jelenti, hogy tartózkodom a fiatalabb nőktől. Csak azoktól, akik történetesen ide járnak. - Vannak emberek, akiket az őrületük tesz vonzóvá, mások viszont, ezzel ijesztik el az embereket és végzik magányosan az életben. Mindig, mindenben tudni kell, hogy hol a határ. – Magyarázok, de közben Beccán jár az eszem. Ő holt biztos, hogy fényévekre van a határoktól, mégis ez teszi annyira vonzóvá. Mondhatjuk, hogy kivétel, vagy én vagyok az, amiért tetszenek az ilyen típusú nők, amennyiben nem ütik az egy mázsát. Az egy kicsit nekem is sok, ráadásul a takarítónő korban sem passzol. Egyáltalán, semmiben sem! - Az ilyen akciók, soha sem sülnek el jól! Nem illendő mások magánéletébe belefolyni. De, mondd csak, lehetséges, hogy a gondnoknak tényleg tetszik az a nő? – Már forognak is a fogaskerekeim és lassan összeáll a kép. Ha tényleg tetszik neki az ördögi nő, kötelességem rásegíteni a kapcsolatukra. ha összejönnének, mindenki boldog lenne, főleg én! - Lassan járj, tovább érsz! Nem kell egy nap alatt behoznod a lemaradást, aztán összeesned egy verseny alatt. Hozd be egy hónap alatt, de úgy, hogy aztán erőteljesen térhess vissza a ringbe. Hosszú távon jobban jársz, egyébként pedig nyugi! Engem nem zavar, ha itt vagy, de ígérd meg, hogy nem erőlteted túl magad! Ha ezt betartod, megtartom a titkod, cserébe te is az enyémet. – Még egy cinkos kacsintást is teszek a végére. Nekem aztán mindegy, hogy itt van, vagy sem. Sőt, még jobb is, mintha máshol csavarogna. Csak az nem tetszik, hogy egyedül csinálja mindezt. - Biztonságosabb volna, ha lenne valaki melletted, mikor gyakorolsz! Az pedig, hogy félsz, kicsit sem meglepő! Mindenki így van ezzel, ha valamilyen baleset éri, de amint összeszeded a bátorságod és újra megpróbálod, idővel szertefoszlik a félelmed is. Ha bármiben segíthetek, csak kérned kell! – Ez alkalommal a bátorító mosolyom veszem elő és a szemébe nézve közlöm, hogy számíthat rám. A tanára vagyok, kötelességemnek érzem mellette állni akkor is, ha épp nem a történelmi tanulmányairól van szó. - Igazad van, sajnálom, hogy rád rontottam, de ez itt egy iskola. Bármikor, bárki berohanhat ide, persze többnyire hölgyek, ezért szemet hunyok az edző ruha felett is. – Ha nem lenne nehéz nem oda néznem, kicsit sem zavarna, de önkéntelenül is a tekintetem el akar kószálni. Tényleg förtelmes tanár vagyok! - Úgy gondolod, hogy menne ötösre is? – Szórakozottan kérdezek vissza. Tetszik ez a helyzet, nem tagadom. Nem azért, mert előnyben érzem magam, hanem mert sok diákomat az sem izgatja, ha kettest kap. Ha már görbül a jegy, az jó! Ő viszont, megharcolna az ötösért is és ez, nagyon is tetszik. - Látok rá némi esélyt! Páran betegek voltak a dolgozat idején, ők pénteken, az utolsó órátok után írják meg a teremben, ha te is bent maradsz, nekifuthatsz még egyszer. – Nem vagyok kegyetlen tanár, főleg akkor nem, ha látom az igyekezetet.
Egy idő után persze abbahagyom a nevetést, nem akarom még ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni, de a mosoly az arcomon felejtődik. Most először látom őt úgy, mint bármelyik másik embert, és nem egy teljesen más lényt, akinek más életcélja sincs, mint egy katedrán állva önteni magából az anyagot. Az ilyen embereket pedig szeretem. Tök jó, hogy a nap végén képesek levedleni a "kegyetlen tanár vagyok, megbuktatok mindenkit, mert így tisztelnek" álcát. Nem mintha a professzor feltételeztem volna, hogy ilyen, ő alapból laza figura, bár ezt bizonyára nagyon kevesen veszik észre. A diákok nagy része gyanítom csak a külsejénél ragad le, és én meg összeteszem a két kezem, hogy nem vagyok ennyire felületes. - Oh, engem még úgy neveltek, hogy legyen annyi önbizalmam, hogy belássam, nincs szükségem arra, hogy mások után szaladgáljak. Amúgy sem tenném - biccentek, teljesen egyet értve a hallottakkal, mert soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy túllépjek bizonyos határokat. Persze, van az, hogy valahogy tudtára kell adni valakinek, hogy tetszik neked, de én ennél többet soha nem is tettem, és igen, volt mikor ez nem került viszonzásra, sőt olyan is, hogy csak arra a bizonyos dologra asszociáltak, mikor velem beszéltek, mégse süllyedtem olyan mélyre, hogy a nyakukba varrjam magam, ahogy azt sok lány teszi. Nem hiszem, hogy az a jó kapcsolat, amibe belekényszerítik a másik félt. - Ha már itt tartunk, a tanári kar is jeleskedik pár őrülttel, nem? Vagy csak számomra tűnik úgy? - kicsit még a nyakam is behúzom, de muszáj kimondanom azt, ami a fejemben motoszkál, ez valami hülye kényszer, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Azért nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy most, ebben a pillanatban többet mosolyog rám, mint bármikor, de ettől csak rokonszenvesebb lesz. Viszont, ha akarnék se tudnék úgy tekinteni rá, mint a többi lány, én csak a tanáromat látom, akit eddig tiszteltem, most meg talán még kedvelek is, a szó tágabb értelmében véve. - Ezt úgy mondja, mintha testközelből ismerne ilyen embereket - harapok az ajkamba, mert nem akarok én túl személyessé válni, de a kíváncsiságom feléled, és ez is egy olyan bóna, mint a szájjáratás, idővel talán majd kinövöm. - De hogy várhatjuk el valakitől, hogy tudja, hol a határ, mikor még a környezetében élők sem tudják? Többnyire azt vesszük fel, amit a közegünkben látunk. Nézze meg, én normális családban nőttem fel, és helyből elkönyveltek egy prűd picsának - bocsánat -, csak mert többre tartom ezt - itt nemes egyszerűséggel széttárom a karom, hogy kellőn jelezzem, a helyre gondolok. - ... annál, hogy naponta fetrengjek részegen valahol, vagy betépve valaki alatt... és ha nem neveltek volna belém önértékelést, inkább álltam volna be a sorba, csak legyenek "barátaim", érti ugye? - nagyon reménykedek benne, hogy nem csak nekem érthető, amit hablatyolok itt összevissza. - Kizárt... a gondnok meg tudna ölni a szemeivel..., de Bertha szerint meg tök jól szórakoztak... azt hiszem, tényleg le kéne tennem erről, nem vagyok jó kerítő - húzom el a szám, mert kicsit azért tényleg bánt. Szeretek én jót tenni másokkal, csak úgy, mert miért ne, és az ilyen kudarcok azért fájni szoktak. - Túlságosan maximalista vagyok. Nem érem be annyival, hogy "mára jóleszez", mikor tudom, hogy többre vagyok képes. Az edzőm is ezért van rám kibukva, csak ő már megtanulta, hogy hagyjon a saját fejem után menni. Van eszem, nem fogom gallyra vágni magam, de ellinkelni se szeretném. Ha nem jött volna közbe a baleset, mehetnék az Olimpiára, érti? Azt a szintet meg nehéz elérni, sőt... szinte lehetetlen, ha az ember lánya, nem kúszva támolyog ki a kocsiig, mai aztán hazaviszi. Nekem meg csak ez van, nem is tudnám máshogy elképzelni az életem, és nem hiába küszködtem fél évig... - inkább megrázom a fejem, ezt úgysem érti senki, aki nem járt a cipőmbe. Lehet, hogy az egyetlen alkalom volt, amit elszalasztottam, lehet, innentől kezdve olyan emberekkel kell versenyeznem, akik csuklóból leköröznek, azt pedig nem hagyhatom. - A titkát viszont megtartom, és megpróbálok beszélni Zordonnal is - nevetek halkan, meg hát.. a gúnynevét is csak óvatosan ejtem ki, mert hiába kedvelem a nőt, vannak pillanatok, mikor még rám is tud ijeszteni. - És köszönöm, majd észben tartom - elvégre, a segítség jól jön, szóval még egy hálás mosolyt is küldök felé. Nem, nem vagyok annyira öntelt, hogy elhiggyem, minden akadályt simán leküzdök egyedül, és egy ilyen ajánlatot általában komolyan veszek, még ha az illető csak udvariasságnak is szánta. - Ó, higgye el, valaki más bizonyára most az egekben szárnyalna... - emelem plafonnak a tekintetem, mert sejtem, érti, mire gondolok. Az itteni diákok többsége ölne egy ehhez hasonló pillanatért, én meg csak lehetőséget látok arra, hogy kijavítsam a dolgozatom...bizonyára, velem van itt a legnagyobb baj. - Hát nézze, fél évvel ezelőtt közölték velem, hogy nem leszek képes még egyszer két lábra állni.... Ön szerint? - fogom poénra a helyzetet, amit nyilvánvalóvá is teszek azzal, hogy magabiztosan húzom ki magam, meg még a szemöldököm is felvonom, de vigyorgok, ezzel is jelezve, nem vagyok én ilyen egoista. - Ha nem lennék biztos magamban, szóvá se tettem volna - teszem hozzá komolyabban, mert a valóság ez. Másokkal ellentétben én tisztában vagyok magammal és a korlátaimmal is egyaránt. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de azt is tudom, mi az, amiben jeleskedem, és a tanulás pont ezek közé tartozik. Attól meg egyáltalán nem félek, hogy kicsit több időt kell rá szentelnem, más dolgom sincs. - Pénteken lesz az első versenyem... - kezdem a tarkóm vakarni, miközben az ajkam rágcsálom kínosan, az agytekervényeim már kattognak is. - De majd megyek a következőre, ez fontosabb - vállat vonok, mikor sikerül eldöntenem, elvégre... az, hogy biztos tagja legyek a csapatnak előrébb való, mint egy verseny, amit háromhetente megrendeznek, addig is... több időm lesz. - Szóval köszönöm, akkor ott leszek - nyújtom is a kezem, már-már reflexszerűen, egy öklözésre, csak mert így nagy hirtelen el is fejeltem, nem az edzőmmel beszélek.
by 
