A távolból dübörgő zene tompa hangjai szakították félbe a csendet, miközben kézzel fogható feszültség állt be a levegőben. Az éjszaka különösen borús és sötét volt, de ez egy cseppet sem rontott a szórakozni vágyók hangulatán, hiszen a sikátor bejáratától néha-néha másodpercekre hallani lehetett pár hangos szót, értelmetlen, részeg mormogást, vagy épp önfeledt nevetést. A szél halkan süvített és hagytam, hogy összeborzolja a hajamat, melyet legalább fél órán keresztül próbáltam tökéletesre belőni indulás előtt. Terveim szerint egy laza szerda estét töltöttem volna el, kisebb-nagyobb balhék, s üzlet nélkül. Azonban Murphy-törvénye közbeszólt, miszerint, ami elromolhat, az el is romlik. A ravasz kisebb visszhangzás kíséretében kattant, mire a felém érkező válasz puszta siránkozás volt, mélyről feltörő, ám halk nyögések és remegés. A középkorú férfi összeszorított szemekkel térdelt a földön, és nem sok választotta el valamiféle lányos zokogástól, ami még inkább bosszantott csak, elvégre az a minimális tiszteletem is eltűnt, amit a korkülönbség miatt mélyen legbelül éreztem. A pisztoly másik végén természetesen már nyugtatóbb állni, s felemelő érzés is volt, hogy az én kezembe került az irányítás. Tavaly ilyenkor még remegő kézzel, kétségbeesetten és gyáván álltam volna a fickóval szemben, ami egyértelmű jelként szolgál, hogy percek alatt kerülhetek élet-halál helyzetbe, amibe „ellenfelemnek” kellene lennie. Ezzel a hozzáállással pedig nem húznám sokáig ebben az alvilági életformában, de volt időm kitapasztalni mindent, ahogy arra is, hogy a személyiségem vegyen egy – szinte – száznyolcvan fokos fordulatot a rosszabbik irányba. Így sikerült kikötnöm egy efféle helyzetben is, aminek ráadásul az oka sem volt több egy tartozásnál. Sosem vettem túl komolyan a dolgokat, és ritkán veszem elő azt az átkozott fegyvert, de nem hagyom, hogy bárki egy percig is hülyét csináljon belőlem. Egy hozzá hasonló drogos pedig főleg nem. Valamiféle félénk könyörgés hagyta el ajkait, ahogy lassan rám emelte a tekintetét. Egy pillanatig sem rezdültem, ahogy arcom vonásai továbbra is csak közömbösséget, és némi könyörtelenséget tükröztek. Nem akartam megölni. Nem vagyok gyilkos, eddig még nem süllyedtem. Ez pusztán csak megfélemlítés. El akartam engedni, csak előtte még játszadoztam kicsit. Lassan elhúztam a pisztolyt a halántékától és egy cinikus mosollyal az arcomon intettem a fejemmel jelezve, hogy takarodjon. Neki természetesen nem kellett több. Ahogy rohant a sikátor vége felé, majdnem el is esett, de másodpercenként nézett hátra, hiszen a félelme ezt diktálta neki. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy minél előbb rendezze a tartozását, különben legközelebb nem ússza meg egy monoklival, és pár vérző sebbel. Miközben a szórakozóhely felé vettem az irányt, hogy végre magammal is foglalkozhassak, visszatettem a fegyverem a helyére, ahol nem szúrhatja ki senki. Egy kis hangulatfokozás azonban rám fért, így út közben tekertem egy cigit, amit aztán meg is gyújtottam. Kényelmes, lassú tempóban haladtam a bejárat felé, mikor kiszúrtam egy ismerős arcot. Azokat a rézvörös tincseket bárhol felismerném, és nem is kérdés, ki a tulajdonosa. Egy széles mosollyal az arcomon a lányhoz indultam, aki épp akkor készült bemenni az egyik barátnőjével – azt hiszem -, viszont sikerült elkapnom az utolsó pillanatban az egyik karját, de csak finoman, épp annyira, hogy elegendő legyen arra, hogy megállítsam. - Olyan rég találkoztunk, hogy komolyan kezdtem aggódni érted, Cami – mondtam, miközben a szemeibe pillantottam, miután felém fordult. – Hogy fogsz így holnap iskolába menni? – Vontam fel szemöldökeim, miközben egy kissé gúnyos mosoly húzódott az arcomon, bár pontosan jól tudtam, hogy a csütörtöki tanítás érdekli a legkevésbé.
A mai este olyan, amilyenben eddigi 18 évem során még egyetlen egyszer sem volt részem. Enyém a ház, illetve a fele, mert a nővérem még mindig otthon van, de ő nem igazán számít, épp csak annyira, hogy miatta nem rendezhetek házi bulit. Ha ő is lelépett volna a szüleinkkel, akkor már rég szétrúgtuk volna a ház falait az ismerősökkel, meg azok ismerőseivel. Ergo mindenki ott lett volna, aki számít és aki nem. Van egy mohamedre meg egy hegyre vonatkozó mondás, ami most tökéletesen illik a helyzetemre, ha a buli nem jön hozzám akkor nekem kell mennem és megkeresnem azt a bulit. Nem is lesz nehéz dolgom, mert Sarah már egy hete rágja a fülemet, hogy el akar menni kipróbálni az egyik új klubbot a városban. Nekem jobban bejönnek a házibulik, vagy az olyanok, amiket régi gyár épületekben tartanak, elhagyatott helyeken, az ok pedig egészen egyszerű. Ezeken a helyeken nincsenek biztonsági emberek, nem figyeli senki sem árgus szemekkel, hogy mit csinálnak a szórakozni vágyó fiatalok, senkit sem dobnak ki rendbontásért és a bulinak nem akkor van vége amikor a hely bezár hanem amíg ki nem jönnek a zsaruk vagy mindenki ki nem üti magát. Mindig figyelnem kellett, hogy az utóbbi egyszer se essen meg velem és mindig 6 előtt hazaérjek, mert akkor van a reggeli vizit, néhányszor már elmulasztottam azt, aminek meg is lett a hatása, bezártak a szobába, na nem mintha ez megakadályozott volna abban, hogy a következő este ugyan úgy meglógjak. Sarah a megbeszélt helyen vár rám, csinosan van felöltözve, legalábbis egy útszéli prostihoz képest, ugyanis alig takarja valami a melleit és a fenekét az általa átalakított, valamikor vagyonokat érő ruhaköltemény. Az én szerelésem az övéhez képest visszafogott, de még ez sem alkalmas arra, hogy bárki fényes nappal flangáljon benne a város főterén vagy akár egy elhagyatottabb utcában. Bakancs, rövid szoknya és egy olyan felső aminek a háta gyakorlatilag teljesen hiányzik, csak néhány madzag tartja a helyén a darabot, bár ez csak akkor látszik ha előre dobom a vállam felett a hajamat. Sarah vezetésével a klub felé vesszük az irányt, hamar ki is szúrom, hogy hova igyekszünk, hiszen a bejáraton keresztül hangos dübörgő zene hallatszik ki az utcára az ajtó előtt pedig egy hosszú sor kígyózik. Legszívesebben legelőre pofátlankodnék, hátha olyan a biztonsági őr, akit ismerek és beenged minket, de nem akarom a barátnőm örömét elrontani, és ő végig akarja várni a sort. Lassan araszolunk előrébb, már épp belépnénk, mikor karon fog valaki. Azonnal megfordulok, majd egy mosoly jelenik meg arcomon, mikor megpillantom kedvenc díleremet. Eddig csak azt terveztem, hogy némi alkoholt veszek majd magamhoz az este folyamán, de így máris változnak a tervek. - Nem kell aggódnod, rossz pénz nem vész el. [/i]- Valóban régen láttam már őt, de ez nem azt jelenti, hogy nem is jutott eszembe, vagy nem kerestem ki a telefonszámát a névjegyzékemből. - Az iskolába jutás miatt nem aggódok, a föci teszt már jobban aggaszt, de két feles után már az sem fog érdekelni. Gyere be velünk. - kézen fogom és már húzom is magammal be, majd a bárpult felé veszem az irányt. - tényleg rég láttalak… ideje bepótolni a kimaradást. -
by 
