Calliope Evans

Calliope Evans

Az élet szívás, aztán meghalsz.

usernév ◆ tapasztalat ◆ multik

Életem története

Néha úgy érzem, hogy mindaz, amiről kislányként álmodoztam, álom is marad. Az élet nem egy tündéremese, ahogyan azt mindig is gondoltam, és milyen irónikus is minden: Kislányként felnött szerettem volna lenni, most pedig szívesen lennék újra az a copfos kislány, aki a saját nevét sem tudja rendesen kimondani. Az a kislány, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy elveszett a kedvenc macija, és aki ha sírt, csak azért tette, hogy felfigyeljenek rá. De az évek telnek, és bármennyire is szeretnénk újra átélni a gondtalan napokat, már semmi sem lesz a régi.
A szobámban ülök, és valami ostoba könyvet fürkészek, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem miről van szó. Meg az igazat megvallva annyira azért nem is érdekel, csupán csak az időmet töltöm. Mert mi értelme kimenni a házból, ha egyszer mindenki úgy néz rád, mintha bizony tehetnél arról, ami két hónappal ezelött történt. Az emberek tekintetében vagy sajnáloatot látsz, ahogyan rád néznek, vagy pedig elítélnek, amiért felelötlenséget csináltam. Az apám szerint mindezt csak én magam képzelem el, hiszen seki sem tudja, hogy mi történt. Hát persze, hogy nem. Hiszen erről ki tud beszélni?
Kopognak a szobám ajtaján, én pedig nem szólok, csak leteszem a könyvet és a kinyíló ajtóra szegezem tekintetemet. Az apám nyit be, tekintete aggódó, mint minden egyes alkalommal amikor csak rám néz. Gyűlölöm ezt a tekintetet.
- Bejöhetek? - kérdi, miközben engem fürkész. Mintha újra valami nyomokat keresne rajtam, ami megerősíti benne, hogy segítségre van szükségem. Igen, egyszer egy kicsit túl messzire mentem, és vagdostam az ereimet, de megbántam. Nagyon is. Tehát nincs szükségem sem kórházra, sem pedig valami dili dokira, aki megállapíthatja rólam, hogy bediliztem. Kutya bajom! Vállat vonok, de nem szólalok meg. Nincs mit mondanom neki, sem másnak. Mindössze egyedül szeretnék lenni. Belép a szobámba, de nincs egyedül. Mögötte lépked Ryan Kingsley, én meg értetlenül bámulok egyik férfiról a másikra. Ryan-t New Yorkból ismerem, szinte gyerek korom óta. Barátok voltunk, szinte elválaszthatatlanok. De 3 éve nem beszéltünk. Engem okolt amiért az apámmal Bristolba költöztem, és még csak el sem köszönt tőlem. Mit keres itt? Dühösen nézek az apámra, mert már értem. Azt gondolja, hogy azzal, hogy ide hozta Ryan-t, bármi is megváltozik majd. Nem fog. - Tiszteletben tartottam a döntésedet, hogy nem akarsz orvoshoz menni, ezért az orvost hoztam ide. Ryan sikeres pszichológus lett, és hiányoztál neki. - Szólal meg egy hosszú, kínos csend után az apám ismét, aztán távozik a szobámból. Én meg csak ülök és figyelem a közeledő Ryant, aki leül az ágyam szélére. Nagyon remélem, hogy most csak valami vicc. Mosolyogva néz rám, és a kezemért nyúl, én azonban elkapom. Nem akarom, hogy hozzám érjen, és nem akarom azt sem, hogy itt legyen.
- Nézd, Callie. Tudom, hogy megbántottalak, amit nagyon sajnálok. Csak dühös voltam amiért magamra hagytál. Az apád hívott, azt reméli, hogy én majd segíthetek neked. És nem úgy mint egy pszichológus, hanem úgy, mint egy régi jó barátod. Bár fogalmam sincs, hogy miért vagy ilyen állapotban, de tudnod kell, hogy nem megyek el addig, amíg nem árulod el. Segíteni szeretnék... - a szavak csak úgy áradnak belőle, nekem meg potyogni kezdenek a könnyeim. Arcomat a tenyerembe temetem, és úgy próbálom elfojtani magamban a bennem lévő fájdalmat. Szívem szerint felsikoltanék. Nem akarom, hogy így lásson, hiszen nem ilyennek ismert. Hová lett a mosolygós, és életvidám énem? Szépen kiölték belőlem. Ryan közelebb csúszik hozzám és magához ölel. Én pedig engedem, ezúttal nem húzódok el tőle. És, hogy amiatt sírok-e ami 2 hónappal ezelött történt, vagy inkább azért, mert boldog vagyok, hogy itt van Ryan...? Hát nem tudom. - Mi történt, Callie? - Kérdi aggódoan, miközben a hátamat súrolja. Egy pillanatra elhúzódok tőle, aztán a tekintetét keresem. Végig simít az arcomon, belőlem pedig ömleni kezdenek a szavak.
- Rendes srácnak tűnt. Azt ígérte, hogy nem kell elsietnünk semmit, azt mondta, hogy bármeddig vár rám. Pedig még nem is ismertük egymást. Egy hétig udvarolt, virággal várt az iskola elött, de aztán... Arra kért, hogy menjek fel hozzá. Hát felmentem, mert bíztam benne. Ittunk egy kicsit, aztán én akartam haza jönni, de Ő... - ismét zokogásba török ki, Ryan pedig megszorítja a kezemet bíztatóul. Nyelek egyet, amjd megrázom a fejemet. Még én magam is meglepődök azon, hogy ennyit beszéltem, hiszen az elmúlt napokban nem túl sok szó hagyta el a számat. Erről pedig soha, senkinek nem szabadott volna beszélnem. Már az is épp elég kínos, hogy apának elmondtam, aki persze dühösen egyből a rendőrségre akart menni, aztán jött azzal, hogy megöli azt a srácot. Nem engedtem. Egyiket sem. Hogy miért? Azért mert szükségem van az apámra, és azért, mert nem akarok idegenek elött erről beszélgetni. Ryan magához ölel, miközben azt súgja a fülembe, hogy minden rendben lesz, meg, hogy megoldjuk a problémát együtt. De én tudom, hogy ezt nem lehet megoldani. Megerőszakoltak, amit majd csak az idő fog tudni helyre hozni. Elfelejteni azonban sosem fogom.