Azt hiszem manapság az én családom a szokványos családi forma. Egy anya és egy gyerek. Meg egy messze élő apa, aki néha felbukkan. Meg az ő második családja, de fúj, még csak gondolni is rossz rájuk. Apám felesége és az ő kis cafka lánya egyszerűen undorító. Még jó, hogy nem kell velük találkoznom.
Anyuval egyébként elég jól meg vagyunk kettesben is és továbbra is úgy gondolom, hogyha mi megmaradunk egymásnak, akkor mindent átvészelünk. Legalábbis majdnem mindent.
Ha tágabb körben vesszük a család fogalmát akkor Monat, Emilyt, Ariat és Spencert is belesorolnám.
"Soha ne mond, hogy soha!" - és ezzel az egy sorral igazából össze is foglaltam a külsőm történetét. Hiszen nézz csak rám; az a lány, aki egy éve még cukor mázos sütiket majszolt a kanapén, és szégyenkezve húzta magára az ósdi kardigánjait, hogy eltakarja magán a felesleget, nos, ő már nincs többé. Magam mögött hagytam a múltat, ezzel a Duci Hannat is, a finom falatokkal együtt. Gondolom mondanom se kell, hogy nem volt könnyű munka, de mára igazán büszke vagyok arra ahogy kinézek. Azt kérdezed megérte e hónapokat gürizni a konditeremben, és a táborokban? Még szép! Láttad már milyen vékonyak a lábaim? Több munka van benne, mint amit te valaha is képes lennél elviselni.
De ha már új énem lett, akkor új gardrób is kell hozzá nem igaz? A gyerekorra emlékeztető darabok mehetnek a padlásra, míg a fiatalos - megjegyzem igazán borsos árú - ruhák lassan megtöltik a szekrényem, ezzel pontot téve az átalakulásomra. Mára már nem is is hagyom el úgy a házat, hogy a szerelésem nem tökéletes, és minden passzol egymáshoz. Mondjuk anya annyira nem repes az örömtől amiért a pláza hivatalos törzsvendége vagyok, de ezen már úgyse tud változtatni. Ha már nagy nehezen sikerült kihívnom magamból a népszerűséget, és a társadalmi kasztrendszer legfelső lépcsőjére lépnem a gimiben, nem tehetem meg azt, hogy elhanyagolom magam. Így persze a hajam is minden reggel kifogástalan, és ízléses, na meg persze változatos. Mindennap más fajta technikát alkalmazok, vasalás, fonás, tűzés, göndörítés... Ugye nem kell, hogy folytassam? Inkább csak csodáld meg reggel a folyosón, hiszen a központi figyelmet úgyis mindig megkapom.
... és mit rejt e lány jelleme?Én nem játszom meg magam. Én nem vagyok olyan mint sokan mások a korosztályomban, hogy naivan azt hiszik, hogyha megváltoztatják a személyiségüket egy másik ember kedvéért, majd többre értékelik őket. Amióta csak az eszemet tudom megvan mindenről a véleményem; a heti divatról, az iskola diákjairól és párjairól, a szüleim válásról és legfőképpen apám új barátnőjéről is. És ezt nem is szándékozom elhallgatni. Most már.
Szeretnéd ha mesélnék arról, milyen is volt a régi Hanna? Ha azt hiszed, hogy pár sorral feljebb képmutató voltam, mert a külsőm engem is megváltoztatott, hát nagyon tévedsz. Mert mindig ilyen voltam. Talán egykor mikor a kis Hájas Hanna nem volt oly bátor mikor Alison köztünk volt. Csak már képes vagyok kinyitni a szám, és nem hagyni, hogy valaki a rossz irányba tereljen. Már ha éppen észreveszem az ilyet.
Néha Alisonhoz hasonlítanak - pedig nincs okuk. Mérföldekkel távolabb vagyok tőle, a kis ravasz bestiától aki bár művészien irányította az embereket, semmi jót nem hagyott maga után. Nem volt egy ártatlan kedves szava se az emberekhez, többnyire tette mögött volt valami hátsó szándék. De elítélni sose mertem emiatt. Túlságosan is féltem tőle. Mint mindenki más. A legrosszabb rémálmaim között szerepel, hogy egyszer én legyek az utódja.
Közben még sokan azt hiszik, hogy beképzelt lettem, és lenézem azokat akik egyszer én voltam. Pedig nem így van. Még mindig bennem van az a lány, csak éppen újabb kiadásban. Még mindig képes vagyok rossz favicceket is benyögni a társaságban azt várva, hogy talán valaki nevet rajtuk. Nem félek önmagam lenni. Egyedül annyi változott bennem, hogy kitartóbb és határozott lettem. Ez olyan nagy baj lenne? Mert ha a világ nem fogad el így, akkor inkább egyedül halok meg 12 macskával az oldalamon.
Az igazság az, hogy rengeteg hibám van. Ezt soha nem tagadtam. Túlságosan ragaszkodok az emberekhez, és nem bírom visszafogni magam az őszinteségben. Észre se veszem mikor bántok meg embereket, akár akaratlanul is. Hibákat követek el, és valljuk be önző is vagyok. Egykeként sose kellett osztozkodnom, és hozzászoktam ehhez. Néha előbb cselekszem minthogy gondolkodjak, ezzel saját magamat is veszélybe sodorva. De ki születik tökéletesnek? Én legalább elismerem a piszkos dolgaimat, nem mint egyesek. Így legalább sokkal magabiztosabbnak tűnik; nem adok lehetőséget másoknak, hogy a kegyeimbe férkőzzenek és belülről pusztítsanak el. Ha van amit egyszerűen képtelen vagyok elviselni az határozottan a kihasználás. Mikor a lelkemet törik össze, és a kedvességemből habzsolnak míg aztán meg nem unják, ellökve maguktól mint egy darab fát.
... Bár belegondolva a fák közel se vannak megáldva olyan jó humorral mint én.
Szerepjáték példa:A zene üvölt a fülemben, a dobhártyám szinte sikít a hangerőtől, miközben végigfutok a mesés kis kertes házakkal díszített utcán. A helyzet szinte annyira idilli, hogy az ebédre elfogyasztott saláta és brownie - amit amúgy teljesen illegálisan fogyasztottam el - kopogtat már a visszaútért a gyomromban. De nem az egyetlen oka annak, hogy már majd megfulladok a fáradságtól, és a hányinger is rám jött - több mint három órája tekergek itt körbe körbe, mint valami félőrült. Más velem egykorú ilyenkor biztos bent lóg a városban, de nem nekem a maradék szabadidőm is az edzésre megy el. Mondjuk a hatás azért megvan, már több mint fél éve nem híztam egy grammot se, és sikeresen megőriztem ezt a szuper alakot. De sajnos korántsem olyan egyszerű megtartani a súlyom ezért vagyok már az itt lakó idős hölgyek jól ismert barátja. Komolyan nem értem, nincs jobb dolguk mint kint ülni a verandán és azt figyelni, hogy mikor tűnök fel újra? És remélem nem hiszik azt, hogy nem látom mikor minden alkalommal összesúgnak a hátam mögött. Engem azért nem lehet ilyen könnyen becsapni. Már alig várom, hogy visszahalljam anyától a legújabb - és biztosan állíthatom, hogy 100%-ban hamis - pletykákat, ami minden alkalommal egyre őrültebb és őrültebb fordulatot vesz. Utoljára azt híresztelték a környéken, hogy vesebajom van. Kérdem én, mégis mi adja az alapját ezeknek a szójárásoknak?!
Szinte kisebb szívbajt kapok, mikor az isteni zenét felváltja az üvöltő csengőhangom, élőegyenesben a fülhallgatón át. Lihegve lassítok le a sarkon, és nyúlok a zsebembe, ahol a kis készülék szinte csillapíthatatlanul remeg, mintha csak a képembe akarná ordítani, hogyha nem veszem fel képes lesz az éjszaka közepén felébreszteni, hogy aztán magamat okoljam, hogy elállítottam az ébresztőórát. Igazából már régóta gyanakszok rá, hogy az elektronikus készülékek összeesküdtek ellenem. Először a hajvasalóm ugrik fejest a wc-be, majd a mp4-em nyírja ki magát és szentül hiszem, hogy a következő a hifi lesz, mivel már most is csak néha hajlandó lejátszani a lemezeimet.
- Szia édes. - nyomom a fülemhez a telefont.
- Szia kicsim. Merre vagy? Már egy csomó üzenetet hagytam neked, és egyikre se válaszoltál. Kezdtem aggódni.- Szerda. Négy óra. Éppen edzek mint minden szerdán négy órakor. - nevetek fel a végére Néha úgy érzem már, hogy kinőttem ezt a kapcsolatot. Majdnem hetedikes korom óta oda és vissza vagyok Calebért, minden porcikájáért, sőt mi több volt mikor imádkoztam a nagyfőnökhöz is, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer hagy csókolhassam meg azokat a gyönyörű ajkakat ami a tulajdonába állt.
- Oh, basszus ne haragudj. Nem akartam zavarni. - szinte látom magam előtt, ahogy bűntudat lepi el az arcát, és rögtön érzem ahogy sajog a szívem. Mert minden negatívum ellenére igen is szeretem. Ő az egyik legjobb barátom, akivel bármit megbeszélhetek, és aki nem rest tizenegykor se átugrani ha arról panaszkodom neki, hogy meghalnék egy kis pisztácia fagyiért. Na jó az utolsó igazából csak a fejemben lévő tökéletes pasi jó szokása. De azért szabad álmodozni nem?
- Az esti tanulás azért áll még ugye? Alig láttalak ma. Hiányzol. - Te is nekem. Nálunk várlak. - ez akár a búcsú is lehetne, de valahogy egyikünknek se akarózik kinyomni a vonalt. Caleb annyira figyelmes, udvarias, gondoskodó, ahj Hanna miért nem elég ez neked? A telhetetlenséged lesz a veszted, pedig itt van előtted az amire minden lány vágyik.
Csakhogy én úgy tűnik nem vagyok olyan mint mások. Barbienak azért Ken az igazi, mert ők így alkotnak tökéletes pár. Náluk ez a lényeg. De nálunk talán pont ez a baj - én tudom magamról, hogy mérhetetlen hibával, folttal és idegesítő szokással rendelkezem. De Ő maga a tisztaság. Nincs semmi a múltjában, sőt talán a jövőjében se amitől én csak egy picit is jobbnak érezném magam tőle. Külsőleg összeillünk, de a színfalak mögött sokkal többről van szó, olyan dolgokról amiket még magamnak se bírok megmagyarázni. De hé, én szeretem őt, és minden rendben lesz!
Nagy levegőt veszek, és épp akkor hagyok fel a járda tanulmányozásával, és fogom fel pontosan, hogy mivel állok is szembe. Fogalmam sincs hogy kerültem erre a környékre, miközben Spencer és én valószínűleg a város két végébe lakunk - most mégis itt vagyok, alig pár méterre a háztól, ami úgy magaslik ki a sűrű fák közül mint valami ódon kastély. A hátamon is feláll a szőr a látványra ahogy elképzelem micsoda kísérteties csönd lephette be az elmúlt egy évben mióta Ali eltűnt.
Alison. A barátnőm; de vajon tényleg az lett volna? Annyiszor tettem már fel magamban ezt a kérdést, de még soha nem voltam képes eldönteni a választ. Hiszen voltaképp segített, még ha olyan módszerrel is ami nem nem az egészségem képezte. Nem vagyok rá büszke. És arra se, hogy hittem neki. De most mégis felteszem magamnak azt az ostoba kérdést, amit már előre hibának tekintek.
Vajon mit tenne most Alison? - Caleb? Itt vagy még?- Igen. Mivan Hanna?- Ha jössz ne felejts el hozni egy doboz pisztácia fagyit.
by 
