Flora Fairbairn

Flora Melanthe Fairbairn

I feel a fire in the back of my throat.

Alinda ◆3 év körül ◆-

Életem története

A reggel korábban kezdődik, mint normális esetben szokott, kilenc órakor csörög a telefonom és jelzi, hogy nem lenne rossz felkelni, hiszen készülődnöm kell. Nyöszörögve mászom ki a puha paplan alól és teszem azonnal töltőre a kütyüt, hogy kibírja a nap további részét.  Eközben nagyot ásítva dörgölöm a szemeimet és a szekrényhez indulok, hogy kitúrjak onnan valami használhatót. Flitteres? Nem. Hippis? Nem. Bőrcucc? Nem. Elöl-hátul kivágott? Nagyon nem. Vintage? Itt jön a nyertes!
Szerencsémre vannak a ruhatáramban határozottan konszolidált darabok is, bár az utóbbi két évben egyáltalán nem szorultam használatukra, mellesleg már azelőtt is csak furcsa hóbort volt, hogy Marilyn Monroe hasonmást akartam csinálni magamból. A szőke haj határozottan nem jött be esetemben.
A konyhába kilibbenve már többé-kevésbé emberi képet mutatva lépek be, szüleim éppen elmélyült beszélgetést folytatnak valami színdarabról, amit a múlthéten néztek meg, az öcsém pedig már legalább egy órája suliban, legalábbis remélem, hogy ezúttal betalált és már az órán ül.
-Most valóban ezt akarod tenni? Elmész tanárnak? -érdeklődik anya, miközben rosszallóan ráncolja a homlokát. Én pár percig nem válaszolok, úgy gondolom a reggeli konfliktust nem leszek képes kezelni addig, míg életadó koffeint nem juttattam a szervezetembe.
-Igen -jelentem ki az első korty kávé után- szerintem ez elég normális, ha már tanári végzettségem van.
Nincs nagy kedvem kötözködni ezen a szép napsütéses reggelen, így próbálok enyhe lenni. Egyébként sem akarom feleslegesen felidegesíteni magam, aztán meg kapkodó idegbetegnek lenni az állásinterjúmon, eszemben sincs már most kivágni magam alatt az egész fát.
-Annál normális, aki nem ért semmihez, annál, akibe egy cseppnyi tehetség sem szorult.
És anya csak folytatja, folytatja és folytatja. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy megint ugyanazt a meddő vitát kell lefolytatnom, amit minden áldott nap mióta Bristolba költöztem a szüleimhez. Úgy érzem utóbbi elég rossz döntés volt, bármennyire szeretem anyát nem teljesen egészséges vele együtt élnem, de mivel saját lakásra nem volt pénzem, Londonban meg nem volt tovább maradásom, gondoltam egye fene… Most eszi is.
-Anya, befejeznéd?
Talán kicsit erélyesebben csúszott ki ez a mondat a számon, mint, ahogy akartam. Tulajdonképpen csak arról van szó, hogy már borzasztóan unom már, hogy a civakodás témáját, annak ellenére, hogy én nehezítettem meg a magam életét egy hirtelenjött ötlettel.  Nem kellett volna egy üveg pezsgő és két sör elfogyasztása után jelentkeznem a Britain’s Got Talent-be, még anno 2014-ben. Mit is gondoltam? Nagyon hittem magamban, miután a zsűri továbbjuttatott, méghozzá négy igennel. Azt gondoltam ez a legnagyobb boldogság a földön, aztán rá kellett jönnöm, hogy a showbusiness egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt én elképzeltem.  Egy ideig marhára ment az egész tündéri Woodstock-lány dolog a virágkoszorúkkal és a fehér csipkével, de aztán azt mondták unalmas. A nézőknek változás kell és Lolita ne legyen többé érzelmes és mosolygós és bohókás, legyen rejtélyes és szexi.
Abban a percben, amikor megláttam magam abban az apró vörös selyemruhában tudtam, hogy ez nem én vagyok.  Saját akaratomból szálltam ki a versenyből, hogy lehetőséget adjak azoknak, akik hajlandóak arra, amire én nem. Nem akartam változni, Lolita akartam ugyan lenni, de még véletlenül sem ilyen áron.
-Ne beszélj velem így, Flora! Én csak azt mondom, hogy fölöslegesen pazarlod az energiáidat és a tehetségedet azokra a haszontalan kölykökre! Te nem erre vagy hivatott.
Érzem,ahogy az arcom megkeményedik, ahogy a mosogatóba teszem a bögrémet és végigsimítok a hajamon. Apa aggódva pillant ki az eddig pajzsként maga előtt tartott újságból és anyára néz.
-Mi másra? Hogy ott parádézzak a képernyőn, meg a fotósok előtt? Hogy körberajongjanak olyan emberek, akik valójában nem engem szeretnek, hanem egy kitalált image-et? Nem fogom ezt csinálni azért, hogy te elégedetten vigyoroghass és tapsikolhass a háttérben!
Utolsó mondatom nyomatékosítva az asztalra csapok és dühtől remegő orrcimpákkal bámulok anyára.
-Már megint úgy csinálsz, mintha ez rólam szólna, itt hisztériázol, akár egy…
-Melanthe! Szűnj meg!-hallom felcsendülni apám mély hangját, nyugodtnak tűnik, de már érzek benne némi indulatot vibrálni.
-Florácska, te meg indulj, el ne késs! Szurkolok neked, csodás tanárnő leszel- kel fel a székből és már tuszkol  is az ajtó felé, ahol egy ölelés és egy kedves mosoly kíséretében bocsájt utamra. Reménykedem benne, hogy igaza lesz és valóban remekelek majd tanárként, ezt  a lehetőséget már semmiképp sem szeretném veszni hagyni.