M. S. H.

Moon Sang Hyuk

Sose feledd a tizenegyedik parancsolatot: ne hagyd, hogy elkapjanak!

25 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, egy család család első és egyetlen gyermekeként, szóval mondhatom, hogy szűk családi körben éltem az éveimet. Többen megkérdőjelezhetik ez mennyire jó a gyereknek, hiszen a későbbiekben talán irigy, és undok lesz a többiekkel, vagy pont a fordítottja, avagy mindent megoszt velük, és barátkozni akar mindenkivel. Esetemben előbbi lett, utáltam, ha anyáékhoz vendégek jöttek velem egykorú gyerekkel, akkor minden figyelmet ő kapott, engem alig méltattak figyelemre. Nem tetszett, nagyon nem, ezért verekedésbe fogtam a másik féllel, nem zavart, ha lány volt, kapja meg a magáét. Ebből adódóan sok büntetésben is részem volt, sarokba állítottak, rosszabbik esetben térdeltettek, esetleg apám keze sokszor eljárt. Sokat sírtam emiatt, mikor iskolába kerültem némán tűrtem a dolgokat, már akkor sem szerettem kimutatni az érzéseimet.
Általában egyedül ültem a padban, nem szerettek velem beszélgetni, bármilyen kontaktust kialakítani. Ekkoriban fejlődött ki az, hogy mindenre felkapom a vizet, hirtelen haragú lettem, illetve a tiszteletlenségem is. a tanároknak gyakran visszaszóltam, viszont az igazgató valamilyen szinten a haverom lett annyiszor találkoztunk. Az egyetlen felnőtt volt az életemben, akit tiszteltem. Persze, a látszatot tartania kellett, azonban két igazgatói megrovásnál tovább nem ment, hitte, hogy változni fogok. Édesanyámék mind a ketten szellemi munkát végeztek, sokszor papoltak a tanulás fontosságáról, a továbbtanulásról, meg hasonlók, gondolom ti is tudjátok. Közben kiderült, hogy a családunk nem is olyan makulátlan, mint mindenki hitte. Mind a ketten többször félreléptek, sőt anyám teherbe is esett. Beszéltek a tökéletes családról, azt mi lett belőle. Apám alig tudta lenyelni, mégsem válhatott el, azzal minden megdőlt volna, inkább elvitte anyámat egy jó hosszú „nyaralásra” a világ másik végére, ahol kihordta a gyereket és örökbe adták. Ekkor egy bentlakásos iskolában tanultam, kérdezgettem merre van anya, viszont rendes választ alig kaptam, egy idő után nem is érdekelt. A terhességet eltitkolták előlem, ismertek annyira, hogy tudják, mindenkinek elmondanám a dolgot poénból. Egyik hazatérésemkor kellett valami papírt keressek a padláson, ott találtam meg az öcsémről szóló iratokat. Lerohantam és kérdezgettem őket, amikre kitérő válaszok érkeztek, így magam kezdtem el keresgélni. Rengeteget kellett tegyek érte, mégis megérte, mert tudom, hogy van egy féltestvérem.
Közben elvégeztem a tanulmányaimat, azonban nem ott helyezkedtem el, annál egy „jobb” helyem lett, mondjuk kinek mi a jobb. Az egyik ismerősöm mutatott be valakinek, aki csempészettel kereskedik, aztán itt maradtam mellettük. Jól fizet, eddig nem buktunk le, akkor miért ne csinálhatnám. Boldogabb az életem, mint pénz nélkül, valamilyen irodában sínylődve, és az élet ezen a téren is kegyes volt velem, mert az egyik ügyfelem pont az én drága öcsém, aki rólam semmit sem tud. Ez így van rendjén, nem szeretnék változtatni, amíg nem ismerem meg jobban. Kérdezhetitek, hogy miért nem vagyok gondoskodó nagytesó, és vigyázok rá, a válasz pedig egyszerű. Ő választotta ezt az utat, ha neki tetszik, nem tartom vissza.