Alexander Yang

Alexander Wang

I don't need anger management, you need to stop pissing me off

A szüleim baromi fontos emberek, és ezt sosem mulasztják el mások, még az egyetlen fiuk orra alá sem dörgölni - bár ez az én életem, mégis kénytelen vagyok először róluk fröcsögni. Mindketten azon vannak, hogy jobb hellyé tegyék ezt a pöcegödröt, amibe beleszülettünk: az apám egy lemezkiadó társaság vezérigazgatója, az anyám meg a rák ellenszerét kutatja. A felmenőim a dédanyám idején költöztek a kontinensre; a nagyanyámat még kínai hagyományok szerint nevelték, de anyám már ízig-vérig angol állampolgárként nőtt fel. Megismerte apámat, a francot érdekli, hogyan, aztán összebújtak párszor és megszülettem én. Egészen addig a szemük fényének tartottak, míg el nem kezdtem beszélni, onnantól rájöttek, hogy gyereket nevelni nem olyan jó buli, főleg, ha olyan akaratos a kis szaros, mint amilyen én voltam. Én aztán nem vettem be a dumát a Mikulásról, sem a Fogtündérről, és nem lehetett lerázni azzal, hogy nincs süti ebéd előtt. Apám bele is fáradhatott egy idő után. Hét éves voltam, amikor elváltak és anyámmal Bristolba költöztünk, bár azóta is jó viszonyt ápolnak egymással. Apám szentül hiszi, hogy az életünk része maradt, ami a bankszámlámon havi rendszerességgel megjelenő összegekben nyilvánul meg. Anyám ragaszkodik ahhoz a hazugsághoz, hogy békében váltak el, közös megegyezés alapján, pedig most már pontosan tudom, mit jelent a "biǎo zi" meg a "lǎn fù", amit esténként ordított apám titkárnőjéről a telefonba. Mondjuk úgy, hogy nem a frizuráját dicsérte. Próbáltam arról sem tudomást venni, amikor a nagyanyám használta ugyanezeket a szavakat az anyám háta mögött, pedig később napi rendszerességgel hallhattam őket, mivel kilenc éves koromtól kezdve minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem. Ha szeretnéd megtanulni, hogyan kell istenesen vérig sérteni valakit mandarinul, költözz be a nagyanyámhoz egy hétre.
Idővel persze magam is rájöttem, mire fel ez a nagy szeretet anyám irányába: nem sokkal a tizenegyedik születésnapom előtt bemutatta nekem a fickót, akivel évek óta titokban randizgatott. Úgy ítélte, készen állok rá, hogy egy vad idegen, piaszagú, brit bájgúnár beköltözzön szerény hajlékunkba. Rohadtul nem érdekelt anyám szerelmi élete, és szerintem a legtöbb tizenegy éves ebben egyet értene velem. Az viszont már kezdett kissé zavarni, hogy egy alkoholista pszichopatát hozott a nyakunkra, aki bevezetett minket az angol kultúra legjavába: hol nadrágszíjjal, hol felmosó nyéllel, hol a tenyerével. Anyám szerint "van egy kis problémája, de hát kinek nincs", a nagyanyám szerint meg egy "pìyǎn", akit tarkón kéne lőni. Kivételesen osztottam a véleményét. Anyám talán eltűrte az állandó veréseket, de én nem voltam hajlandó - ha ő nem védett meg, hát megtanultam megvédeni magam.
Eleinte persze én jártam rosszabbul, tizenöt éves koromig esélyem sem volt. Az otthon felgyülemlett frusztrációt - ahogy a pszichomókus mondta egyszer, akihez anyám elrángatott - elkezdtem a környezetemen levezetni. A tahó osztálytársaimon, a hatalommániás tanárainkon, a szemétkedő utca emberén. Aztán kukákon, épületek falán, elhagyatott házak ablakain. A pusztításom mindent és mindenkit felégetett, aki az utamba állt: egyedül a nevelőapámat nem. Ő újra és újra jót nevetett felettem, míg a vérem összemocskolta a szőnyeget.
Azt hiszem, nem olyan meglepő, ha ezek után szívesebben lógtam a tartalék, kevésbé rossz fej apámmal. Munkamániás, Liverpoolban él, és sokkal jobban szereti a lakása falán csüngő antik lemezeket, mint engem, de legalább nem alkoholista és nem veri a szeretteit. A legtöbb hétvégét nála töltöttem, gyakran azt is sikerült kikunyerálnom, hogy leigazolja az iskolai hiányzásaimat. A jegyeim persze rögtön zuhanórepülésbe kezdtek, de a szülővárosom utcáin csavarogva, egymagamban bandázva ez érdekelt a legkevésbé. Bármikor levizsgázhattam volna, ha úgy tartja kedvem - mily' szomorú, hogy mégis szartam az egészbe. Apám hetente váltogatta a nőket maga mellett. Egyet-kettőt titokban én is felpróbáltam közülük, de egyikük sem vonzott igazán. Megpróbáltam a korkülönbségre fogni, később pedig apám ízlésére, aztán a végzős évembe lépve inkább már messziről elkerültem Liverpoolt.
Anyám kapcsán, akiből sajnos nincs tartalék, gyakran elgondolkodtam azon, hogy lehet valaki egyszerre annyira okos, hogy sorra kapja az elismeréseket a rákkutatás területén elért sikereiért, és közben meg annyira ostoba, hogy hagyja magát elnyomni egy alkoholista állat által? Megkérdeztem a pszichológusomat erről, akihez kötelező jelleggel el kell járnom a "dühkezelési problémám" miatt. Ő inkább arról szeretne tudni, honnan jön ez a kezelhetetlen agresszivitás, miért játszom meg magam a suliban, mit próbálok kompenzálni a dühkitöréseimmel, bla bla bla...
Ugyan már, semmi szükségem nem lenne dühkezelésre, ha ezek az idióták körülöttem nem idegesítenének fel állandóan. Az élet, nyuszifül, pontosan ennyire egyszerű.