Tárgy: Vaughn && Hades Hétf. Május 02, 2016 9:48 pm
blame it on the alcohol
Magasba lendülő műanyag poharak, kékek, zöldek és pirosak, a földre loccsanó tartalmuk, mikor egymásnak koccannak és az olcsó alkohol szaga a levegőben; másodrendű, underground klub, tökéletes hely ahhoz, hogy egy kisebb tömegnyi tinédzser-féle társaság tudatmódosító szerek és alkoholpárlatok édes töménységében ünnepelje az egyikük születésnapját. A nehéz, leroncsolt hangfalakból dobhártyaszaggatóan üvölt az ócska gépzene szintjére redukált black metal és valami darkwave-re hajazó dallam keveréke, józanul elviselhetetlenné téve a bent maradást; a táncparketten hullámzik a tömeg, izzadt testek simulnak egymáshoz és kósza kezek barangolnak ismeretlenek ruhái alatt; a helyiség maga vöröses-rózsaszín fényben úszik, hála a falakra rögzített neonoknak, fura, bordélyházra emlékeztető hangulatot kölcsönözve a helynek. Tökéletes lokál volt ahhoz, hogy az ember mindenféle bűntudat nélkül igya le magát a sárga földig, már amennyiben elég bátor volt ahhoz, hogy le merje nyelni azt az olcsó, szagáról tisztítószerre emlékeztető valamit, amit a poharába töltöttek, vagy épp elég gazdag ahhoz, hogy meg tudja fizetni a minőségibb alkoholokat, amiket nevetségesen eltúlzott árakon árultak a legfelső polcról. Hades Maxton Vaught ezen szerencsés másodikok csoportját erősítette; megengedhette magának azt, hogy a kicsorbult whiskys poharában aranyon csillogjon a Jack Daniels, amiért jócskán túlfizetett; az egyik erkélynek nevezett kakasülőn ült, szétvetődve a kanapéra emlékeztető ülésen, mint a kiskirály az udvartartásával, azzal a néhány barátjával, akiket magával mert ide hozni; nem voltak túl sokan, csak maréknyian, de épp elegen ahhoz, hogy a lokál koronázatlan királyainak lehessen őket mondani, mint a legnépesebb csoportot; igaz, nem ismertek senkit az állítólagos ünneplő csoportból és a csoport tagjai sem ismerték őket, de ahol pénzes tinik vannak, ott drogdíler is kell, hogy legyen, nem igaz? Igaz, igyekezett nem erre gondolni, mikor már a sokadik órát töltötte az asztal mellett ülve; kabátjának belső zsebe már kezdett üresedni, míg a másik lassan megtelt gyűrött, megtépázott bankjegyekkel, neki mégis csak egy vágya volt: végre hazamenni. A forróság és alkohol kombinációjától zúgott a feje, a szemei előtt pedig néha elmosódott a kép, aminek eredményeképp mindig halkan, sakálmód nevetett fel;az oldalának dőlő lány keze a nadrágja övével matatott, de semmire sem jutott vele; minden bizonnyal ő is épp annyira részeg volt, mint a környező asztaloknál viháncoló, vidáman szelfiző lánykák. Undorodott tőlük, és magától is; mégis, megcsókolta az ölébe tolakodó szőkeséget, mielőtt félretolta volna, csak hogy szabadon hozzáférhessen az asztalhoz és remegő kézzel kiszórja rá a puha, fehér port. Eleinte esze ágában sem volt élni vele; elméje falán még kapirgált a gondolat, miszerint nem kéne megtennie, mert olyankor isten tudja, mit tesz, olyankor nem önmaga, de az alkohol újra és újra nosztalgikus hangulatba hozta és felélesztette benne azt a fantomfájdalmat, amit minden alkalommal érzett, amikor itt járt.
Magasba lendülő műanyag poharak, kékek, zöldek és pirosak, a földre loccsanó tartalmuk, mikor egymásnak koccannak és az olcsó alkohol szaga a levegőben; másodrendű, underground klub, tökéletes hely ahhoz, hogy egy kisebb tömegnyi tinédzser-féle társaság tudatmódosító szerek és alkoholpárlatok édes töménységében ünnepelje az egyikük születésnapját. A nehéz, leroncsolt hangfalakból dobhártyaszaggatóan üvölt az ócska gépzene, valami nyolcvanas évekbeli borzalom, de egyikük se figyel oda rá; az egyik erkélynek csúfolt kakasülőn terpeszkednek, egymásnak dőlve a kanapén, ujjaik összefűzve, ajkuk közt hanyagul, csálén tekert cigaretta. Akkor boldog volt; a tudatmódosító szerek édes mámorában volt, Vele az oldalán, érezte ujjának simogatását a kézfején, az ajkait a nyakán és a fogait, mikor a húsába mélyedtek; szíve hevesen dobogott, bordái fogságába zárt, törött szárnyú madár, és elméjének ürességében egyetlen szó visszhangzott: szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Felszippantja a harmadik csíkot. A nyálkahártyája kiégett. Megbotlik, mikor feláll; az asztal szélébe kapaszkodik és hangosan kurvaanyázik, mikor át kell lépnie az egyik lányon, aki a lábai előtt hever, eszméletlenül. A telefonja repedt kijelzőjén felvillanó számok szerint hajnali két óra tizenhét perc van, mikor holdkóros léptekkel megindul lefelé, sápadt ujjait a korlátra kulcsolva, majd megfáradva dől neki annak, megtámaszkodva a koszos, kovácsolt vas rácson, mielőtt felnézne, próbálva összpontosítani a pillantását egy ponton... ...és nem hisz a szemének.
Talán csak a fények teszik, talán csak az alkoholpárlatos, tudatmódosító szerek által megviselt elméje látszik vele, de megint Őt látja, a pultnak támaszkodva; ugyanaz a kócos hajkorona, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a kockás ing, amit annak idején mindig ő viselt, mikor nála éjszakázott, ugyanaz a kellemetlen, fájó görcs a gyomrában és ugyanaz a lélegzethiány, mikor a szíve hevesebbet dobban. Talán tényleg csak képzeleg, mert hónapok óta nem látta, és hónapok óta csak fantomfájdalom volt a mellkasában ott, ahol valamikor a szíve volt, és így nem engedheti, nem kockáztathatja meg, hogy csak egy délibáb legyen, vagy hogy esetleg elszalassza, ha mégis ő lenne az; léptei bizonytalanok, és minden korábban elfogyasztott alkohol ellenére is egy macska gráciájával vannak megáldva; igyekszik határozottnak tűnni, ahogy kimért léptekkel közeledik a bárpult felé, majd odaérve a neki háttal álló, ismeretlen ismerős vállára simítja a kezét, előzőleg megköszörülve a torkát, hogy szükség esetén egyből azt mondhassa, hogy "bocsi, összekevertelek valakivel", és evakuálódjon, mielőtt még nagyobb szégyent hozna magára. - Vaughn?
- Na kopj le gyorsan, kislány, mielőtt még megbánnád azt is, hogy megszülettél... Fülsiketítő zene, színes neonfény homályába burkolózó terem, és olcsó pia. Ez jellemzi azt a másodrangú underground klubot, ahol Vaughn Alexis Cooley egy idegesítő kis csitrit próbál levakarni magáról. Mennyi lehet, talán tizenhat? Az biztos, hogy még a húszat sem töltötte be, de már úgy viselkedik, mint egy harmincas éveiben járó, teljesen kiéhezett nő. Talán csak túlságosan el van keseredve, hisz pár méterrel arrébb, a táncparkettnek titulált, fiatalokkal zsúfoltig telt helyen barátnője egy másik, szintén alkoholmámorban úszó sráchoz tapad. Legalábbis bárpulttól, ahol ő ül, csak ennyit lehet látni; Vaughn-nak viszont megvannak az elképzelései, hogy valójában mi is történhet kettejük között. A nyakában meg itt csimpaszkodik ez a kölyök, hangosan vihogva, néha pedig még motyog is valamit, igaz, abból Vaughn aligha ért bármit is; a silány minőségű, ám annál nagyobb mennyiségű alkohol és a fehér por, amiből még lapul néhány adagnyi bőrkabátja belső zsebében már megtette a kellő hatását. De már maga sem tudja, mit gondolt akkor, mikor ez a lány odajött hozzá. Eleinte úgy gondolta, hogy majd jól eljátszadozik vele az éjszaka folyamán, talán még ágyba is viszi; akkor még jó ötletnek tűnt. Hisz kell neki valami, valaki, ami eltereli figyelmét Róla. Már rég nem látta, mióta olyan csúnyán összevesztek, azóta pedig pusztán dacból nem ment még utána, dacból nem kereste. Pedig szíve visszahúzná őt hozzá, akármennyire is próbálkozik, nem tudja Őt kiverni a fejéből. De amíg Hades nem keresi, ez fordítva sem fog megtörténni. Érzi, kezd a fejébe szállni az olcsó whisky alkoholtartalma, már nem is zavarja a fülsiketítő, ócska zene. Viszont a kis csitri az idegesítő vinnyogásával, a fülsértő kacagásával, és a túlzott tapadásával együtt már annál inkább. Nem is tudja, miért gondolta jó ötletnek ezt az egészet, és hogy eddig hogy bírta elviselni. Meg egyáltalán milyen indíttatás vezérelte, hogy ma eljöjjön ide. Bár ez utóbbi kérdésére tudat alatt megvolt a válasza. Mert tudja, hogy itt van Ő is, érzi a zsigereiben. Vagy ha még nincs is, valamikor még az éjszaka folyamán megjelenik. Ebben teljesen biztos. A lány pedig idő közben faképnél hagyta, amint felfogta, hogy nem ér el vele semmit (vagyis inkább csak elbotorkált félig-meddig a pultnak támaszkodva, többnyire négykézláb, és most ott fekszik valahol az egyik eldugott sarokban. Vaughn Alexis Cooley pedig kiissza az utolsó kortyot is kicsorbult poharából, és már kérné is a következő kört, mikor megérzi vállán a kéz simítását, és már mondaná is, hogy... Vedd le rólam a mocskos mancsod különben úgy lerúgom a fejed, hogy tíz év múlva sem találják meg, és... ... és... - Hades... És ennyi... Semmi "szia" semmi "jaj de jó, hogy látlak" semmi "hiányoztál". Pedig szíve szerint most azonnal felugrana, a nyakába vetné magát, és addig ölelné, míg a világ körülöttük meg nem szűnne létezni. De nem. Valami mégis meggátolja. Azt mondaná... Szeretlek... Kérlek bocsáss meg... Ajkai közül mégis ezek a szavak törnek fel: - Mit akarsz? - és ezt olyan szenvtelenül, és érzelem mentesen, mintha csak Hades lenne az utolsó, akit látni szeretne. Pedig ez nincs így...
Igazából egyáltalán nem azt tervezte, hogy odamegy bárkihez is; haza akart menni, mert szarul volt, a feje zúgott, a parkett szétmosódott a szemei előtt, és közel volt ahhoz is, hogy csak elbotladozzon az első vécéig, aztán ott viszontlássa a reggelijét, de minden hirtelen megszűnt létezni, amikor alkoholpárlatos elméjének falán felkapart egy ismeretlen gondolat, valami fura rossz érzés, ami szinte momentálisan józanítja ki legalább annyira, hogy botladozás nélkül, viszonylag magabiztosan váltson irányt és a mosdó helyett a bárpult felé vegye az irányt, ahol megjelent az ismeretlenül ismerős alak, aki magára vonzotta minduntalan elkalandozó tekintetét. Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet odamenni hozzá; szíve kalickába zárt madár módjára repdesett bordái fogságában, keze pedig remegett, mikor holdkóros mozdulattal felemelte és a férfi vállára helyezte az; egy pillanatig még akkor is el akart szökni, mikor már szemben volt vele, de az agya egy, talán két másodperc után végre regisztrálta, hogy nem tévedett, hogy tényleg Ő az, akinek hitte, akit már hónapok óta nem látott. Vaughn Alexis Cooley. A férfi, aki megmutatta neki, milyen az élet a drogmámorban, amiből utána már nem tudott szabadulni; a férfi, akivel évekig egy párt alkotott és akit még talán a saját családjánál is jobban szeretett; a férfi, akivel olyan körülmények között váltak el, hogy olyan elválást még a legnagyobb ellenségének sem kívánt. A mai napig szerette, még ennek ellenére is; a húga tudhatott erről a legtöbbet, aki viszont nem beszélt róla, mert megegyeztek, hogy ezt elfelejtik, mintha sose lett volna. És ő is reménykedett ebben; ennek ellenére pánikszerűen menekült a gondolat elől, hogy valaha is visszatérhetett volna a városba, és mikor már kezdte volna elhinni, hogy ez tényleg így lehet... Visszajött. Mikor a szemeibe néz, egy pillanatra elveszik; a szíve hevesebbet dobban, és semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy végre közelebb kerülhessen hozzá, karjait a nyakába kulcsolhassa és úgy csüngjön rajta, mintha csak oda akasztották volna, aztán soha többé el ne engedje; már közelebb is lép hozzá, egyetlen bizonytalan, aprócska lépést, de ezt a tettét egyből megbánja, ahogy meghallja az Ő szavait. Valahol mélyen sejtette, hogy Vaughn utálhatta, de nem gondolta, hogy ennyire; valahol még reménykedett abban, hogy talán örülni fog majd a viszontlátásnak, még akkor is, ha igazából Hades volt az, aki elbaszta a kettejük között lévő, komolyan párkapcsolatra hajazó valamit, de az a közöny, amivel a másik hozzá szól, ezernyi apró darabra töri a szívét. Észre sem veszi, ahogy megnyikkan, fájdalmasan elfintorodva, és keserű mosollyal az ajkain lép el mellőle, látszólag hanyagul dőlve a bárpultnak, ahogy int a csaposnak, adjon neki valami italt. Akármit. - Én is örülök, hogy látlak. - Macska módjára feszíti ívbe a gerincét, ahogy kinyújtózik, kézhez kapva közben az italát, pillantását egyetlen pillanatra sem véve le Róla. Régebben ez mindig bevált; elvégre is, ismerte, mint a saját tenyerét, tudta, hogy csábítsa el, hogy tekerje az ujja köré, mégis... Ostobán érezte magát azzal, hogy ezt megtette. Meg azzal is, hogy most is próbálkozott; egyetlen pillanatig is tart csak ki ebben a pózban, aztán lazít, hanyagul megtámaszkodva és csak az ajkaihoz emeli a poharát az abszinttal, óvatosan érintve csak a nyelvét a zöld ital felszínéhez, félárbocra engedett pillái mögül felpillantva a másikra. - Mit keresel itt? Úgy tudtam, elköltöztél Bristolból. És ajkait apró, mosolynak szánt vicsorra húzza, igyekezve fenntartani a pókerarcát, bár szíve szerint elmenekülne, messze innen, messze Tőle, mielőtt megtörne és valami olyat tenne, amit később megbánna.
Egy kör, két kör... Itt van már a tizedik is, Vaughn Alexis Cooley pedig már az ötödiknél érezte, hogy kezd hatni az alkohol. Ez mindig is így volt. Talán ázsiai vérének köszönhető, de mindig hamar leteperte az alkohol; ennek ellenére rendszerint annyit iszik, hogy az még akár egy elefántot is a földhöz vágná. És hogy ezt miért teszi? Mert szereti. Imádja, mikor elméjét eltompítják a különféle tudatmódosító szerek, gondolatai pedig ködösek az alkoholpárlattól. Mert ilyenkor legalább Rá sem gondol. Nem gondol arra, hogy mi lett volna ha... Mi lett volna, ha akkor nem vesztek volna össze, ha akkor az ajtó dübörgő csapódása után másnap nem pakolta volna össze minden cuccát, és nem lépett volna le. De akkor felejteni akart. A várost, az egész addigi életét; egy újat akart kezdeni mindentől távol, valahol egy másik városban, esetleg országban. Igaz, csak Londonig jutott, ott töltötte az elmúlt néhány hónapot, mert azt hitte, ennyi környezetváltozás bőven elég lesz ahhoz, hogy felejteni tudjon. De nem tudott. Szíve mindig is visszavágyott, nem tudta elfelejteni a rendetlen lakását a kis kerttel a ház előtt amit annyira szeretett rendben tartani; még a szomszéd néni és a másik, idegesítő nő is hiányzott neki; de legfőképpen Ő, aki miatt anno elhagyta Bristolt. És most ismét itt van, a városban, azon a szórakozóhelyen, ahol annyiszor találkoztak, és tudja, hogy Hades is itt van valahol. Ha nem is most ebben a pillanatban, az éjszaka folyamán meg fog jelenni, ebben teljesen biztos. És mégis, mikor már a tizedik kör whisky-jét issza kezd csak motoszkálni fejében valami gondolat, és szívében egy érzés, ami azt súgja "menj gyorsan, most lépj le, mert ha nem teszed, olyan fog történni, amit még megbánsz..." Ennek ellenére egy tapodtat sem mozdul, egy darabig csak bámulja azt a kis csitrit, akit imént küldött el. Ám mikor ő is kikerül látóteréből, visszafordul, hogy a tizenegyedik pohár italt is kérje, és akkor... ... Hades. A férfi akit el akart felejteni, mégis újból és újból elméjének premierplánjára került, és aki most itt áll mellette, akinek nem mer a szemébe nézni, helyette csak a kiürült whisky-s poharát bámulja, mintha nem is lenne semmi érdekesebb dolog ebben a nyomorult klubban. S csak egy pillanatra, egyetlen apró másodpercre fordítja fejét irányába, s már nem is képes elszakadni tekintetétől. Hisz megint azt csinálja, megint ÚGY néz rá, aminek akkor sem, most sem tud ellenállni. Pedig ő próbálkozik, isten a tanúja, hogy mennyire próbálkozik ellenállni; ujjai közt szorosabban fogja a poharat, és érzi, szíve hevesebbet dobban, mintha csak ki akarna törni bordái közül. Kívülre pedig mindebből nem látszik semmi, próbálva fenntartani pókerarcát. Ne csináld ezt Hades... Ne nézz így rám! Kérlek... Mit csinálsz Vaughn? Miért viselkedsz így? Maga sem érti, miért... hogy szavai miért hatottak olyan borzasztóan ridegnek és érzelemmentesnek. Még Vaughn is meglepődött kissé ezen; hisz ő tudja, csak ő tudja, hogy valójában mit érez a férfi iránt, még hónapok múltán is. És az nem összeegyeztethető azzal a megnyilvánulással, amit Hades most kapott tőle. Csak nagy nehezen tudja tekintetét elfordítani, mikor kézhez kapja a következő adag alkoholbombát, amit szinte egy húzásra le is nyel. Legalább addig nem kell szenvednie a másik tekintetétől. De végül egész testével fordul felé, mikor meghallja a kérdést, s észre sem veszi, hogy jobbja, amiben egészen eddig a kicsorbult poharat szorongatta, lassan csúszik felé a pult lapján; mintha csak titkon megakarná érinteni, végigsimítani kézfején, ujjait az övéibe kulcsolni, mint anno. Mintha el sem ment volna. - Igen, elköltöztem. - hangja ismét olyan szenvtelen, olyan ismeretlen, míg tekintetés ismét a másik ismerős pillantásába fúrja, s csak egy kis feszültségkeltő, néhány másodpercnyi csend után folytatja, ajkait halvány félmosolyra húzva. - De visszajöttem. És már csak azt nem meri mondani, hogy "miattad, te hülye".
by 
