Bronte Sylvester Davin

Bronte S. Davin

Vajon mit lát a kamera? Belelát a fejbe? Vagy akár a szívbe? Belém lát vajon? Belénk? És tisztán vagy homályosan? Remélem, hogy tisztán, mert én már nem látok magamba. Csak zaccot látok.

Nyauuu ◆ Van elég ◆ Vaughn kutyi

Életem története

- Aaahahahh... Meghalooook... - halk nyöszörgés csak, amit a puha párnák közé suttog rekedt hangján Bronte Sylvester Davin. Beteg. Bár hogy tényleg influenzás-e, vagy csak agybeteg, és a lustaság lett úrrá rajta olyannyira, hogy még a lázát is mesterséges úton megemeli, azt csak Ő tudja. Mindenesetre eléggé látványosan szenved szobájának kék-ezüstre mázolt falai között. - Én tényleg meg fogok halni... - csak úgy, mint akkor...

Az iskola udvara most nem hangos a gyerekek nevetésétől, nem szaladgálnak, és nem játszadoznak semerre, még a focipálya is teljesen kiürült. Mert mindenki egy helyre csoportosul, látni akarják mi történt, és kivel. Szegény Bronte pedig ott ül a tömeg közepén, teljesen lefagyva. A remegés teljesen átvette rajta az irányítás, és a többi gyerek hiába szólongatja, hiába bökdösi, ő csak nem mozdul, mert...
"Vér... Vér... Vér..."
Így jár az, aki felelőtlenül, egy ostoba gyerekes fogadás miatt fel akar mászni az iskola egyik legmagasabb fájára. Mert hogy onnan könnyen le lehet esni, és megsérülni. Ez történt Bronte Sylvester Davinnel is; igaz, nem lett semmi komoly baja, csak a térdét horzsolta le, meg a karján fut végig egy kisebb seb. De hát ez, a vér látványa is elég volt neki ahhoz, hogy teljesen lefagyjon.
"Meghalok... Meghalok... Meghaltam?"

Elég csak rágondolnia, máris beleborzong. A vértől még mindig úgy irtózik, mint a lányok a pókoktól, de hiaba próbálja kerülni az olyan helyzeteket, ahol lesérülhet, vagy mást láthat sérülten, azok valahogy mindig megtalálják. De most, hogy lebetegedett, erre nem lát egy cseppnyi esélyt sem. De helyette igen látványosan szenved. Egyedül. Legalábbis azt hiszi, egyedül van, és volt is egész végig, de mikor végre elég erőt gyűjt hozzá, hogy fejét kiemelje a puha párnák közül, és az oldalára forduljon,megpillantja azt.
- Ká-ká-kávé..? - erőtlenül nyúl felé, de az túl távol van tőle, így csak távoli ábránd marad a fekete, keserű nedű. Pedig az kávé...

"Forró, forró, forró...!!!"
Igazán férfias sikolyt hallat, mikor a tűzforró kávé teljesen beleivódik fehér felsőjébe, és eléri bőrét. Biztos benne, hogy ez napokig fog piros nyomot hagyni mellkasán. De ami jobban izgatja, az az, hogy vadiúj fehér felsőjét most dobhatja ki, mert esélytelen, hogy ez a hatalmas folt, amit a kávé okozott, kijöjjön. Nem túl kedves pillantással méri végig a lányt, és nem bírja ki, hogy ne nevessen fel, mikor meglátja, hogy néz ki.
"Ez csak egy vicc, ugye? Tudom én hogy az... Április elseje van... Kellett nekem ma felkelnem..."
És mire észbe kapna, a lány már itt sincs; olyan gyorsan pattant fel, és húzta el a csíkot, mintha csak egy nyúl lenne a vadászidényben. Bronte pedig még csak kérdőre sem tudta vonni. Végül csak legyint egyet, és sietős léptekkel indul meg a mosdó felé, mert...
"Annyi az új pólómnak..."

Egy kínkeserves sóhaj kíséretében mond le végül arról, hogy valaha is megkaparintja azt a nagy bögre forró kávét; helyette inkább átszenvedi magát a másik oldalára, és fejére húzza takaróját, hogy csak egy kis résen érkezzen hozzá a friss, hideg levegő (hideg, mert még arra sincs energiája, hogy szobájának ajtaját bezárja).
- Bandiiiiiiiit... - halk nyöszörgését talán még az a pici pókcsalád sem hallja ott a szoba másik sarkában, de azért ő próbálkozik, hátha meghallja, megérzi valami hatodik érzékkel, hogy most azonnal szüksége van rá, és ide materializálódik a semmiből. Egyből bearanyozná ezt a borzalmas napot, és talán még jobban is érezné magát, ha itt lenne mellette, ölébe ejthetné fejét, és csak aludna.
Ehelyett csak itt szenved, és még az is eszébe jut, hogy mára egy próbát is megbeszéltek a bandával. De hát esélytelen, hogy ő oda ma eljut; maximum akkor, ha a bátyja a nyakaba veszi, és elviszi.
- Bocsi tesó...

- Hallod öcsi, vedd már le azt a szemüveget... Rontod az imázsunk... - nevet fel az idősebb Davin, mikor Bronte megjelenik az új bandájuk legelső próbáján a stílusosan szakadt farmergatyájában, egy kockás ingben, és orrán egy nagy lencsés szemüvegben. Mindig is hordta, hisz anélkül az orra hegyéig sem lát elrendesen.de eddig nem volt baj vele.
- Ugyan máááár tesó... Talán nem szexi a szemüvegem? A csajoknak bejön. Csak merd mondani, hogy nem igaz, és...
... és meghalsz! Akarja mondani, de félúton megakad, mikor a többiek hangos nevetésben törnek fel. Pedig ő tényleg komolyan gondolja, amit mondott; igaz, eddig még olyan nem fordult elő, hogy a "szexi szemüvegével" tudott volna hódítani. Meg egyébként még sehogy máshogy. De ami késik, az nem múlik ugyebár...
- Meg tudod, hogy enélkül egy kukkot sem látok. - motyogja, ezt már sokkal inkabb csak magának, mikor leül a dobok mögé, s megigazítja orrán okuláréját.
- Tudod, kis Nyomikám, feltalálták már a kontaktlencsét is... - már megint ez a Nyomi... Mindig így hívja, hiába kapott már egy-egy éles könyököt az oldalába, akárhanyszor csak így szólította. Mert élvezi, ja cukkoljatja a testvérét.
Na de akkor a próba... és egy, két, há...!

Inkább megpróbál visszaaludni, mert az legalább egy értelmes elfoglaltág a szenvedés helyett. Azonban nem találja a kényelmes pózt hozzá, így csak forgolódik egészen addig, míg látóterébe be nem pofátlankodik valami hatalmas szőrgombolyag. Igazsag szerint egyenesen a képébe mászik a macska, mikor felugrik az ágyra, s ahelyett, hogy ijedtében lelökné őt, csak magához öleli. A macska nagy örömére.
- Oooh Phoenix... de jó hogy itt vagy... - én nem is érdekli, hogy elkezd nyávogni, mocorogni és szabadulni próbál az ölelésből. Nem zavarja, mert olyan jó puha, és selymes a bundája. Nagyon jól esik neki.
- Meg fogok halni, Phoenix... Én tényleg meg fogok halni...